Németország megbecsüli az állampolgárait, következésképpen az állampolgárok is megbecsülik egymást. Mindegy, hogy török, indiai, nigériai vagy ázsiai származású az illető, ha egyszer az ország állampolgára, akkor ő német és pont. Ha viszont nem vagy állampolgár, akkor te vagy az olcsó és kihasználható munkaerő, akiből az utolsó szuszt is ki kell préselni. Így aztán meg se lepődtem túlságosan, amikor első nap megtapasztaltam, hogy kolléganőimnek (két kurd, egy filippínó és egy szerb, de mindannyian régóta német állampolgárok) napi nyolc órát kell dolgozniuk, nekem tizenkettőt.
Frau Eisenberger
Segíteni kell egy fagyizóban. Adnak szállást, naponta háromszor ételt és egyhónapos szabadságom alatt háromszor annyit keresek, mint otthon teljes állású szerkesztőként. Ennyit tudtam, amikor elindultam.
Frau Eisenberger, a főnöknőm magas, szikár, gyors mozgású asszony, 65 éves, de nálunk Erdélyben az ötvenes asszonyok néznek ki így. Haját most is hollófeketére festi, fekete szoknyája sípcsontig ér, orra mellett két mély árok indul a szája sarkai felé. Olasz, és habár Németországban él negyvenkét éve, nem tanulta meg kimondani az ü-t meg az ö-t. „Funfzehn” – mondja a tizenötnek fünfzehn helyett. Egyébként azonban németebb lett a németeknél. Schneller! – ostoroz a szavaival mindenkit, aki egy kicsit lassabban sikálja az inox tálcákat a pult mögött. Frau Eisenberger olasz fagylaltozójában körülbelül húszezer tárgy van és húszezer szabály. Mindet csak ő tudja észben tartani. Nemcsak a tárgyak helyére, tárolására, funkciójára vonatkozó szabályok vannak, hanem a tárgyak karbantartását szolgáló más tárgyak is külön hadi fegyelemben állnak Frau E. szúrós szemei előtt.
Reggel nyitunk, helyükre tesszük az asztalokat, minden asztal köré négy fonott szék jár. Minden fonott székre egy sárga-fehér csíkos párna. Az asztalra terrakotta színű abroszok, amelyeket már kissé kikoptatott a nap és a rengeteg súrolás. Ha a vendég fagylalt- vagy kávéfoltot hagyott rajta, neki kell állnom egy mosószeres ronggyal és addig súrolni, míg a foltnak híre-hamva se marad. A háziasszony szülőföldjét idéző „Eis Café Taranto” cégér ódivatú, akár a Frau maga. Az asztalokra fémtalpba állított menü és egy kék hamutálca is kerül. Persze csak a kintiekbe, bent ugyanis szigorúan tilos a dohányzás.
Első nap kértem a Frautól egy vasalót, mert a bőröndben összegyűrődtek a kötelezőként elírt fekete szoknyáim és fehér blúzaim. Nicht gut! Zu kurtz! villámlott a hölgy, és a magammal hozott szoknyák közül háromból kettőt a szekrény mélyére száműzött. A térdig érő, egyenes vonalú szövetnadrág is elérte az erkölcsi ingerküszöbét, azt is hiába hoztam magammal. Úgy látszik, egyetlen loknis sötétkék szoknyában fogom kihúzni itt.
Első nap még egy fontos dolgot megtudtam Frau E.-ről. Tizenkét óra megfeszített munka után, a piros Eis Café Taranto feliratú kötényt letéve mondtam, hogy én most kimegyek egyet sétálni. Sétálni? Este? egyedül? Nicht gut! És sűrűn ingatta a fejét. Ezek a bevándorlók, pont itt laknak néhány utcával feljebb! Megtámadnak, kirabolnak, megerőszakolnak! Nem láttam, ahogy a fagylaltozó előtt jönnek-mennek az utcán, azok a feketék? Még németül se tudnak. Eine Katastrophe.
Gondoltam, talán tényleg veszélyes, nem ismerem a várost, inkább hiszek neki. Másnap azonban bejött egy fekete nő (a politikai inkorrektség és az egyértelműség kedvéért: néger), az arcán több hosszú, egyenes forradás, valószínűleg egy kés nyoma. Szomorú, sőt haragos arca volt, majdnem sírt. Az étlap hosszas tanulmányozása után megrendelte a legolcsóbb süteményt. A capuccino mennyi? Kettő. Akkor csak a süti lesz. Rosszul beszélt németül. A Frau forgatta a szemeit, amikor hátat fordított neki. Alle Scheise komm von Afrika! – mondta nekem okítóan, miután a vágott arcú fizetett és távozott.
Frau Eisenbergert nem érdekli a külvilág. Van egy olyan érzésem, hogy évek óta nem lépett ki az utcára. „Van Eisenberger és van a világ többi része!” – vágott vissza szigorúan tegnap egy férfi vendégnek, valószínűleg régi ismerőse, mert szegény viccesen udvarolni próbált.
Azt hiszem, ők az utolsó két ember Németországban, akinek nincs mobiltelefonja. A férj intézi a beszerzéseket, de ezen kívül ő se megy sehova. Az ismerőseik megtalálják őket a fagyizóban. Nem tudom, hány olasz lehet Giessenben, de ahány van, az szerintem mind a Tarantóba jár. Frau E.-t ők Mariának szólítják, ő meg leül melléjük, és hosszan csevegnek olaszul. Amikor fizetésre kerül a sor, akkor viszont nincs pardon. Még nem láttam rá példát, hogy valakinek azt mondták volna, nem kell kifizetnie a fogyasztását, mert az a ház részéről van.
Frau Eisenbergertől mindenki fél egy kicsit, ő meg a férjétől retteg. Nagydarab, mogorva német ember Herr Eisenberger, akit alkalmazottai „Chef”-nek neveznek, a felesége is. Ő ismeri a fagylaltkészítés titkait. Ha egy kanál nincs a helyén vagy a felesége nem ugrik az első szavára, hörgő fejhangon ordít és csapkod. Fel vagyok készülve, hogy egy ilyen kirohanás alatt megüti a guta. Feleségével csak parancsszavakban kommunikál. „Maria! Tedd helyre a tartályokat! Zárass! Indulj a vendéghez!”
Lélektanilag csöppet sem érthetetlen oknál fogva Maria, azaz Frau Eisenberger viszont velünk, alkalmazottaival beszél ugyanilyen hangnemben. Lánynak születtem, nem voltam katona, na de most már értem, hogy működik a „felfelé beosztott - lefelé főnök” pszichózis.
Ma szabadnapom volt, elindultam sétálni. A városka igazi ápolt, csinos kisváros Hessen tartományban. A kommunizmus évtizedeiben Nyugat-Németországhoz tartozott, és ezzel sok mindent elmondtam. Az embereken látszik, hogy jólétben élnek évtizedek óta. Összeszorul a szívem, amikor az itteni öregekre nézek és eszembe jutnak a mi öregjeink. Bejönnek a kávézóba, ruhájuk divatos, arcukon a boldog nyugdíjaskor nyugalma. Rendelnek egy finom fagylaltkelyhet, egy capuccinot, nyugodtan elkanalazzák, diskurálnak. Élvezik az életet. Mindig arra a gyakori látványra gondolok, amikor otthon az élelmiszerüzletben egy-egy kis trottyos öreg reszketeg kezekkel számolgatja a banisokat a pénztárcájában. Futja kenyérre vagy nem futja? Ilyenkor jön, hogy ordítsak az egész világra. Na, itt ilyen nincs. Az öregkor itt tényleg aranykor.
Hetente csak egy szabadnapot kapok, és az sosem lehet szombat vagy vasárnap, mert olyankor a legnagyobb a forgalom a fagyizóban. Reggel 6 körül ébredek, és utána már hiába erőltetem a visszaalvást, nem sikerül. Két órát e-mailezek, írok, fotókat töltök fel, tájékozódom az otthoni eseményekről. Utána lezuhanyozok, felöltözöm civil ruhába és elmegyek járni egyet: ez enyhíti a klausztrofóbiámat, amit az okoz, hogy ugyanott lakom, ahol dolgozom, és este, zárás után már nem lehet – vagy legalábbis nem tanácsos – kimenni.
Frau Eisenberger meglehetősen fitymálva beszél a német nőkről. Ő, aki olasz, és 65 éves korára is megőrizte arányos, karcsú alakját, a minap kifejtette a lányoknak, hogy a tipikus Miss Germany „szőke és harmincéves korára eléri a 120 kilót”. Én azért sétáim alatt szoktam nagyon szép, kecses német lányokat is látni. Általában farmert, bőrdzsekit és teniszcipőt viselnek és bicikliznek valahová. Arany hajuk röpül utánuk. Van egy olyan érzésem, hogy a Frau E. német nők iránti ellenszenvének némi köze lehet Herr Eisenberger múltjához.
Háromnegyed tízkor kezdek. A házigazdák korábban. Helyreteszem az asztalokat, székeket, és nedves ronggyal végigtörlöm az amúgy is patyolattiszta asztalokat, polcokat. A vitrineket külön szarvasbőrrel. Jeget hozok fel a pincében zümmögő jégkészítő gépből. Mindent dugig fel kell tölteni: a fagylaltostya-tartókat, a kiskanáltartókat, az ásványvíz- és üdítősfiókokat, százféle kicsi, alulról hűtött rekeszt, amelyekben a díszítéshez használt csokidara, cukros dió, fehér csokireszelék, hajszálvékony, szív alakú nápolyi ostya, színes cukorkadarab, megtisztított és egyenlő kockákra vágott gyümölcs van. Semmi nem állhat félig töltve. Tegnap leemeltem a raktári polcról a nagy ostyakelyheket rejtő dobozt, hogy feltöltsem a polcot, és egy sor gondosan egymásba helyezett ropogós kehely össze volt törve. A főnökasszony rögtön ott termett a hátam mögött. Alig tudtam kinyögni németül, hogy nem én törtem el, így találtam. A kelyheket is Olaszországból rendelik, minden darabért kár, és Eisenbergerék minden skótviccet alulmúlóan takarékos emberek. Elhessegetett onnan, s a sietségből, amivel eltüntette a katasztrófa nyomait, rájöttem, mennyire fél a férjétől.
Ma este kimentem egyet járni, mert kezdek őszintén aggódni a saját pszichikai egészségemért. A háziak sértődötten néztek utánam. Nekik mindenki gyanús, aki este sétálni megy, ahelyett, hogy lefekvésig a padlót sikálná a padlósikáló ronggyal és padlósikáló vegyszerrel, majd a kagylót a kagylósikáló ronggyal és a kagylósikáló vegyszerrel. A házigazdáim valószínűleg azért gyűlölik a külvilágot, mert ott a tárgyakat és az embereket nem hajthatják az uralmuk alá. Az ő univerzumuk ez a ház, amit maga Herr Eisenberger tervezett (hideg és fantáziátlan épület, akárcsak az alkotója), ahol reggeltől estig a házban lévő millió tárgy foglalja le minden érdeklődésüket. Az ő tárgyaik különleges elbánásban részesülnek, mintha egy templom oltárán állna valamennyi. Még a legsemmitmondóbb műanyag vödör is, amiben a tejfölt árulják, gondos és precíz műveletsort követő ellátásban részesül itt használat után. Mosd meg ezt – mondja nekem a Frau. Én veszem az első szivacsot, ami a kezembe kerül, már csattan is a hangja: Nein! (ami az ő kiejtésében úgy hangzik, hogy Néééé!) Nicht gut! Achtung! És előveszi a kifejezetten annak a tárgynak a karbantartására létező szivacsot, rongyot, vegyszert, és energikusan dühös mozdulatokkal elvégzi helyettem a munkát, válla remeg a felháborodástól, hogy én még egy ennyit se tudok. Három konyhájuk van, ez három teljesen elkülönített higiéniai arzenált jelent. Hogy melyik tisztítószer vagy -eszköz melyik konyhához tartozik, azt abban a pillanatban illik tudni, hogy átléptük a feddhetetlen Eisenberger ház küszöbét. Belső konyhai kagylót a külső konyhai szivaccsal mosni! Ki látott még ilyet! Egy kicsit gondolkozz!!! – mondja nekem, és a mutatóujját a halántékánál csavargatva jelzi, hogy nem vagyok teljesen normális.
Szóval ezért mentem ma ki sétálni. És nem, nem ütött le egyetlen bevándorló sem. Viszont belefutottam egy afrikai együttes koncertjébe. Hatalmas buli volt. A németek a legrosszabb táncosok, életemben ennyi idétlenül mozgó embert nem láttam, de nem szégyellik magukat. Felállva táncolt az egész közönség az afrikai csaj meg a zenekara ritmusára. Ó! Mégiscsak élek!
Mara
Ma a kolléganőimről fogok egy kicsit mesélni. Fülis és Gülli tesvérek, ők már több mint tíz éve dolgoznak a Taranto fagylaltozóban, most már csak másodállásban, amikor van néhány szabad órájuk. Németországban ez eléggé bevett életforma: munka után az emberek se nem pihennek, se nem szórakoznak, hanem dolgoznak még néhány órát egy második munkahelyen. Fülis és Gülli kurd. Egymás között kurdul beszélnek, még a főnökasszony előtt is, és ezen itt nem sértődik meg senki. Nálunk otthon már rég rájuk szólt volna a főnök, hogy tessék románul beszélni, hogy mindenki értse. Itt nem képzelik azt a többiek, hogy most ezek biztos róluk beszélnek.
A harmadik munkatársam, Mara barátja is kurd. Mara szerb, huszonöt éves, angolul szoktunk beszélgetni. Egyik nap mindkettőnket agyonszekírozott a Frau, s mérgünkben még aznap este összebarátkoztunk.
Mara kamaszkora óta arra készül, hogy elhagyja Szerbiát, és Németországba költözik. Német kurzusokra járt, és addig küzdött, amíg sikerült idejönnie egyetemre. Most már mesterizik. Édesanyjának Szerbiában 250 euró a fizetése, egy fityinggel se tudja támogatni a lányát. Mara pedig semmiképpen sem akar visszamenni hazájába, itt akar tanulni, élni, karriert építeni, majd egyszer férjhez menni a kurd szerelméhez, aki szintén nem akar visszamenni Törökországba. Mara ezért nyeli le a Frau Eisenberger Achtungjait. Fenn kell tartania magát, mindenáron, akkor is, ha a főnökasszony naponta szipolyozza és csakazértis Harának nevezi, mintha nem tudná megjegyezni a nevét. „Frau Rammstein” – mondta róla Mara aznap este, amikor összebarátkoztunk, s elmentünk egyet sétálni az unalmas kisvárosi estében. És végre valakivel tudtam nevetni, őszintén, először, amióta itt vagyok. „You and me: Romania and Serbia – we are on the bottom of the list.” Igaza van. Ha egy német olcsó munkaerőt akar alkalmazni, az európai országok közül minket, romániaiakat és szerbeket választ utoljára, és csak akkor, ha semmi jobb nem kerül.
Mara most törökül tanul. Nagyon szerelmes a barátjába, és úgy érzi, közös jövőjükbe fektet akkor, amikor nyelvileg is nap mint nap közelebb kerül hozzá. Nem értem, akkor miért nem kurdul tanulsz? Kérdeztem tőle. Hisz a barátod kurd, nem török. De a kurdhoz képest a török mégiscsak világnyelv! – érvelt ő. Szerelem és pragmatizmus, ha félúton találkoznak…
Velem ellentétben Mara hosszú ideig tervez Frau Eisenberger fagylaltozójában dolgozni, ezért nagyon igyekszik megfelelni az asszonyságnak. Nincs könnyű dolga, és nem csak ami a rongyok és szivacsok világának bonyolult szabályrendszerét illeti. Frau Eisenberger ugyanis minden tekintetben nagyon szigorú és erényes. Pontosan tudja mindenről, hogy az normális-e vagy nem normális. Minél inkább hasonlít valami vagy valaki Frau és Herr Eisenbergerhez, annál normálisabb. Ebből következik, hogy ők ketten a legnormálisabbak a világon. Nicht normal! – mondja naponta többször is, ha a tévében, az utcán vagy az újságban lát valami neki nem tetszőt. A Frau szemében nem normális az Eurovízió zsűrije, mert nem az olasz versenyző lett a nyertes, nem normális a kormány, mert beengedi a menekülteket az országba, nem normálisak a homoszexuálisak, nem normális, aki kutyát/macskát tart a lakásban, és az az anyuka sem normális, aki nyugodtan ette a fagyiját, miközben négy gyermeke a gyönyörűségtől visongva tapadt rá az Eis Café Taranto hatalmas, ápolt akváriumára, amelyben a szivárvány minden színét felvillantva úszkálnak a halacskák. Frau Eisenbergert idegesítik a gyerekek, mert rendetlenséget csinálnak a fagylaltozójában és ráteszik koszos praclijukat a fényesre sikált akvárium üvegére. De mivel a gyermekek szülei fizetnek a fagylaltért, nem szól rájuk, csak a pult felé fordulva égre emeli szemeit, és miután a család távozik, bejelenti: eine Katastrophe!
Szegény Mara igyekszik a kedvében járni egy-egy buzgó helyesléssel. A minap, amikor az írek megszavazták a melegházasság törvényesítését, Frau E. hosszasan fejtette ki Marának, miért nem normálisak az írek és mennyire elfajzottak azok a társadalmak, ahol már „ezek” is örökbefogadhatnak gyerekeket. Szerencsémre azt hiszi, hogy én nem értem, ezért nem is kell reagálnom okfejtéseire, Mara viszont kínjában bólogatni kezdett. Majd, hogy mégiscsak mondjon valamit: „Engem csak ez a sok felvonulás zavar, amit rendeznek. Ha melegek, attól még nem kell nagy lármát csapni!” Tudom, nem így gondolja, csak azért mondta, hogy eleget tegyen a Frau vérszomjának, mégis undort éreztem. Mivé tesz minket a kiszolgáltatottság.
