Nagymamám (93): Szentmártonban hallottam gyerekkoromban, azt kérdezte az egyik szomszéd a másiktól:

- Há má megin csinált a feleséged gyermeket??

- Há csinált, mer micsinájjon!

Sovány fiatalember tologatta maga előtt görgőben végződő, fehér botját. Jött egy elegáns asszony, a telefonján írt sebesen, semerre se nézett, lábaival belegabalyodott az összecsukaható botba, majdnem hasraesett, ingerülten sziszegett, majd észrevette, hogy mibe akadt bele, közben a fiatalember nekiment, ő kért bocsánatot.

Stopnál voltunk, kicsit megérintettem a könyökét, mondom, most indulhat, mert zöld a gyalogosoknak. Megköszönte, elindult.

Az átjárón még egy, telefonján sebesen babráló, sehova se néző nő lábaiba akadt bele a botja. Ugyanaz a jelenet 3 perc leforgása alatt.

Nem merte már használni a botját, függőlegesen maga előtt tartotta. Amikor átértünk, zavarában, ijedtségében nekiment a falnak. Kinyújtotta a kezét, tenyerével kitapogatta a ház vakolatát, és alig látható mozdulattal megsimogatta.  

Az jár a fejemben, hogy ha minden vezetéknevet eltörölnének, és holnaptól új nevet kapna mindenki a foglalkozása alapján, akkor nem lennének már Tímárok, Kádárok, Bodnárok, viszont lenne egy csomó Menedzser meg Programozó meg Ügyvéd meg Könyvelő nevű ember. Kolozsváron például hirtelen lenne több ezer Programozó, és amikor Ügyvéd Mátyás bemutatná Programozó Lacit Programozó Zsuzsának, megkérdezné tőlük: ti rokonok vagytok? Á, csak távoli – felelnék egyszerre.

Engem Szerkesztő Imolának hívnának. Vagy Újságíró Imolának? Az már nagyon hátul volna a névsorban. Nem is tudom, ismerek-e valakit, akinek hosszú Ú-val kezdődik a vezetékneve.

Ja, és a polkorrektség miatt eltűnnének az Oláh és Czigány és Fehér és Fekete vezetéknevűek is. Ők is foglalkozás alapján kapnák az új nevüket, így Oláh Rózsikából Menedzserasszisztens Rózsika lesz és Czigány Anita ezentúl a HR-es Anita nevet fogja viselni.

Na de mi történik, ha valaki tízévente szakmát vált?

Most éppen ezen gondolkodom.

Karácsonyfát díszítünk nagymamámmal. A díszeket ő teszi fel, az égőfüzért én. Tudod, nekem nem karácsony, ha nincs karácsonyfa, még a menekülés évében is volt, a vagonunkban, mondja ő.

Oelsben voltunk (nagymamám így mondja, a német nevén, hogy Oels, de igazából lengyel város, Oleśnica), hetek óta egy teherpályaudvarra volt behúzva a vagonunk, nem tudtuk, mikor megyünk tovább: holnap? egy hét múlva? Volt ott egy lengyel ember, de jól beszélt németül, nálunk is jobban, aki az állomáson dolgozott. Tőle szerzett valahogy édesapám egy kis fenyőfát. Úgy dugtuk el, hogy a vagon aljára erősítettük, a tengelyre. Díszeket WC-papírból készítettünk, nem volt tökéletesen fehér, de jól lehetett mintákat vágni belőle, azt én vagdostam. És az erdők tele voltak tenyérnyi széles sztaniolcsíkokkal, amiket repülőkből dobtak ki, a radaros rakéták  megzavarására használták őket. Kimentünk az erdőbe, és összegyűjtöttünk egy párat. Édesanyám valahonnan egy kevés cukrot is szerzett, és abból főzött egy kis szaloncukrot a kétaraszos kályhánkon, amivel a vagonunkat fűtöttük. Becsomagoltuk szépen a WC-papírba és ebbe a radarzavaró sztaniolba, én szépen kirojtoztam a két végét, igazi szaloncukor kinézete volt. Ezzel díszítettük a fenyőfát, sajnos gyertyánk nem volt. De így is szép volt, édesapám hulladék deszkából ácsolt egy kis asztalt és lócákat, és akik vagonban laktunk, mind körülültük, égett a tűz a kályhában, jól kimelegítette a vagont. Aznap nem volt légitámadás, nem volt bombázás, nem volt mélyrepülés. Nagy csend volt. Nagyon szépen tudtunk ünnepelni.    

Pártolom a kirekesztetteket, a hátrányos helyzetűeket, a perifériára kerülteket, akiket előítélet és gyűlölködés övez.

Ezért használok minél több pontosvesszőt.

Manapság olyan kevés helyen alkalmazzák őket...

; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ; ;

       Nagyanyámmal (nem szereti, ha nagymamázom, mert az öregíti – ja, említettem már, hogy 92 éves?) néha gyakran beszélek telefonon, három-négynaponta, néha ritkán. Soha nem tesz szemrehányást, ha három hétig elhanyagoltam, akkor sem. Amikor beleszól a telefonba, csak őszinte öröm van a hangjában, és jön mindjárt a szóözön, hogy mit főzött, s kit sikerült megetetni (embereket, kutyákat, macskákat, mindegy, csak etethessen valakit).

Beszélgetéseink általában a családtagok és a bűvköréhez tartozó kóbor állatok körül folynak, érintőlegesen az időjárásról is szó esik, de ennek csak annyiban van relevanciája számára, hogy kimehet-e a kertbe, vagy sem, meg hogy várhatóan mennyi lesz a fűtésszámla. Néha azonban különös fény, igen, fény költözik a hangjába, a nagyon öreg és nagyon sokat megélt emberek derűje, és mint egy megszállott, kezd mesélni valami fiatalkori emléket, ami pont akkor verekedte magát élettapasztalatai tömkelegéből az első sorba, és feltétlenül szót kér, azonnal.

Ilyenkor elképesztő történetek buggyannak elő. Auguszta nénit, Kemény János angol feleségét, aki állandó vendég volt nálunk (náluk, mert én még sehol se voltam), úgy tudja utánozni, brites kiejtésével, hogy majd’ kiesik a telefon a kezemből. Máskor, amikor kölcsönadott és soha vissza nem kapott könyveimről panaszkodom, csak úgy megjegyzi, hogy a háborúban elveszett egy könyve, amibe Móricz Zsigmond beírta, hogy „Gittukának sok szerettel, Zsiga bácsi”.

A legtöbbször viszont a menekülés évének (44-45) apró részletei villanak be neki ez-az kapcsán. Ma például mondom neki, hogy amióta kaptam az öcsémtől egy ügyes, könnyű és piros kis porszívót, nagyon szívesen takarítok. Mire nagyanyám elmondja a következő történetet.

Tudod, egy vagonban laktunk egy évig, több család, néha többen, néha kevesebben, krétával rajzoltuk meg a vagon alján, melyik családnak meddig tart a területe.

Tudom, Mamikám, mondom én.

És képzeld, mondja ő: Bababa (ez az ő édesanyja, az én dédnagyanyám – igen, ilyen ősi néven szólítottuk, az egész család, valami archetipikus összefoglalója ez Babba Máriának, az orosz babuskának és az örök, gyermeteg kisbabának), szóval amikor elindultunk Szentmártonból, Bababa magával vitt egy seprűt. Egy seprűt, érted? Édesapám egy tábla szalonnát, mert azt hitte, hogy a menekülés csak néhány napig fog tartani, édesanyám meg egy seprűt. Hogy mi volt a fejében?? -  És képzeld, végigjártuk az egy év alatt Ukrajnát, Lengyelországot, Németországot, és ahányszor megállították a vonatot, Bababa vette a seprűt, és kiseperte az egész peront, majd az egész várótermet. Addig mi mindannyian, az egész vagon népe álltunk a batyunkkal és vártunk. Amikor kisepert, szólt, hogy most már bemehettek. Akkor bemehettünk és letelepedtünk, vártuk, hogy mi lesz, hova visznek minket, mikor indul tovább a vonatunk. Volt, hogy egy óra múlva már továbbindult, de volt, hogy csak két hét múlva. Addig mi a váróteremben laktunk, amit édesanyám mindig kisepert. Végigseperte egy év alatt fél Európát. És azt a seprűt hazahoztuk, amikor végre hazatérhettünk. Így teremtett ő otthont mindenhol, ez megnyugtatta, ez az otthonról hozott seprű, az otthoni szokás, a seprés.   

Mondja nagyanyám, és kuncog a telefonba. Érdekes, teszi hozzá, amikor torokkaparás miatt túl hosszan hallgatok, ezt még sose mondtam el. Pedig annyit meséltem már nektek a menekülésről. Na, aludjatok jól, drágáim, köszönöm, hogy hívtál. Ja, ma itt volt az az öreg kóbor macskám. Megetettem, de inkább simogatásra vágyott.

Mondom a lányomnak a fiamról:

 - Szerintem Gábor A tücsök és a hangyából a tücsök. 

Hanna ránéz a heverésző öccsére:

 - Szerintem a hegedű.

Tíz percet tart még a nyár.
Még egy fél élet, azután meghalok.
Annyi volt csak, mint júniusi szeretőm:
Mindent tőle vártam, s ő semmit nem adott.

Itthon vagyok Marosvásárhelyen, a nagyszülői házban, ahol felnőttem. A kert, a szőlővel benőtt terasz, a kapu mellett őrt álló nyírfák alig változtak valamit az évtizedek alatt. 

Reggel. Gyermekkori fények, csipkézett napsütés. 

A 91 éves nagyanyám éppen mindennapi tornáját végzi. Bal láb fel, jobb láb fel, karok oldalra, hajlás le, hajlás balra, hajlás jobbra. Légzőgyakorlat. Majd elölről. Jó félórán át.

A 68 éves nagynéném angolórára jár. Az én 91 nagymamámhoz, vagyis az ő anyjához. Középiskolában csak franciát és oroszt tanult, és most nagy lendülettel vágott bele az angolba. Naponta 30-40 szót tanul, meg rendhagyó igéket. Nagyanyám úgy rekcumolja, mint egy nyolcéves nebulót.

Én 43 vagyok. Azt hiszem, még bőven van időm bármire. Például lassan beszerezhetnék egy kifestőkönyvet.

Legyél jó kislány, mondták Vilmácskának otthon. Egy kislány nem hangoskodik, nem szól közbe, amikor a felnőttek beszélnek. Vilmácska, legyél jó kislány, válaszolj szépen a szomszéd bácsinak. Vilmácska, légy jó kislány, fogadj szót a felnőtteknek.

Fogadj szót szépen, Vilmácska, és ne beszélj, csak ha kérdeznek, mondta Vilmácskának az anyukája.

Légy jó kislány és fogadj szót szépen, segíts a konyhán, úgy lesz belőled jó háziasszony, mondták Vilmácskának a nagyszülei.

Fogadj szót szépen, és ne hangoskodj, mondta Vilmácskának a nagybácsikája, és nekinyomta a falnak.

Fogadj szót szépen, és ne csinálj itt hisztit, nehogy válás legyen ebből a kis ügyből, mondták Vilmácskának utána többen is.

Fogadj szót szépen, és ne sikoltozz, kijön az a gyerek ordibálás nélkül is, mondta a bábaasszony Vilmának.

Ne fogadj szót. Ne légy jókislány. Mondta Vilma a kicsi Violának. Csak legyél jó. Ember.

Így, nőnap beállta előtt 24 perccel, az jár a fejemben, hogy három férfi nevét viselem. És egyikre se számíthatok.

Ez ma történt, 2016. szeptember 25-én, Kolozsváron, egy Györgyfalvi negyedi játszótéren. 

Fiatal, maximum harmincéves, jólöltözött apuka a szintén szépen öltöztetett kisfiához:

- Dávidka, ha oda felmászol, jön a cigányné, és megmondom, hogy tegyen be a zsákjába és vigyen el!

Dávidka körülbelül két és fél- hároméves, de (még) nem hülye. Körülnéz, cigányné sehol. Különben is, a csúszdára szeretne felmászni, szabályosan, a lépcsőjén, ahogy illik. Tétován ismét az első lépcsőfokra teszi a lábát.

Apuci, egyre gerjedő haraggal:

- Dávidka, a cigányné később is jöhet!! ...És meglátod te akkor..!

Dávidka apukája nyilván nem tehet róla, hogy valószínűleg az ő apukája is cigánynéval riogatta, nem engedte felmászni sehova, és leüvöltötte a fejét, ha  kilencesnél rosszabb jegyet vitt haza. Néhány év múlva Dávidkából is szorongó, bizalmatlan serdülő lesz, amilyen minden bizonnyal az apukája volt, tele haraggal és több ellenséggel, mint ahány baráttal. 

Dávidka is meg lesz győződve akkor már, hogy minél jobban hasonlít valaki az ő apukájához, annál normálisabb ember. Aki meg egyáltalán nem olyan, mint ők, az egyáltalán nem normális. 

És ő is azzal fogja ijesztegetni a saját gyermekét 25-35 év múlva, hogy ha nem fogad szót, bepiszkítja a ruháját vagy rohangál, akkor elviszik a cigányok.

Hacsak el nem kezd idejekorán gondolkodni a saját fejével. Például azon, hogy nem feltétlenül minden jó, amit a nagyszüleink generációja ránk örökített.

Ezt a napot fel kell jegyeznem. 2016. június 30. 

A lányom Dél-Koreából ír nekem, koreai szavakat.

A fiam elkezdte első munkanapját. 

És én ma megettem, életemben először, egy egész doboz málnát egyedül. Mert akikkel megosztanám, azok messze vannak.

Valami véget ért.

Valami elkezdődött.

Németország megbecsüli az állampolgárait, következésképpen az állampolgárok is megbecsülik egymást. Mindegy, hogy török, indiai, nigériai vagy ázsiai származású az illető, ha egyszer az ország állampolgára, akkor ő német és pont. Ha viszont nem vagy állampolgár, akkor te vagy az olcsó és kihasználható munkaerő, akiből az utolsó szuszt is ki kell préselni. Így aztán meg se lepődtem túlságosan, amikor első nap megtapasztaltam, hogy kolléganőimnek (két kurd, egy filippínó és egy szerb, de mindannyian régóta német állampolgárok) napi nyolc órát kell dolgozniuk, nekem tizenkettőt.

Frau Eisenberger

Segíteni kell egy fagyizóban. Adnak szállást, naponta háromszor ételt és egyhónapos szabadságom alatt háromszor annyit keresek, mint otthon teljes állású szerkesztőként. Ennyit tudtam, amikor elindultam.

Frau Eisenberger, a főnöknőm magas, szikár, gyors mozgású asszony, 65 éves, de nálunk Erdélyben az ötvenes asszonyok néznek ki így.  Haját most is hollófeketére festi, fekete szoknyája sípcsontig ér, orra mellett két mély árok indul a szája sarkai felé. Olasz, és habár Németországban él negyvenkét éve, nem tanulta meg kimondani az ü-t meg az ö-t. „Funfzehn” – mondja a tizenötnek fünfzehn helyett. Egyébként azonban németebb lett a németeknél. Schneller! – ostoroz a szavaival mindenkit, aki egy kicsit lassabban sikálja az inox tálcákat a pult mögött. Frau Eisenberger olasz fagylaltozójában körülbelül húszezer tárgy van és húszezer szabály. Mindet csak ő tudja észben tartani. Nemcsak a tárgyak helyére, tárolására, funkciójára vonatkozó szabályok vannak, hanem a tárgyak karbantartását szolgáló más tárgyak is külön hadi fegyelemben állnak Frau E. szúrós szemei előtt.

Reggel nyitunk, helyükre tesszük az asztalokat, minden asztal köré négy fonott szék jár. Minden fonott székre egy sárga-fehér csíkos párna. Az asztalra terrakotta színű abroszok, amelyeket már kissé kikoptatott a nap és a rengeteg súrolás. Ha a vendég fagylalt- vagy kávéfoltot hagyott rajta, neki kell állnom egy mosószeres ronggyal és addig súrolni, míg a foltnak híre-hamva se marad. A háziasszony szülőföldjét idéző „Eis Café Taranto” cégér ódivatú, akár a Frau maga. Az asztalokra fémtalpba állított menü és egy kék hamutálca is kerül. Persze csak a kintiekbe, bent ugyanis szigorúan tilos a dohányzás.

Első nap kértem a Frautól egy vasalót, mert a bőröndben összegyűrődtek a kötelezőként elírt fekete szoknyáim és fehér blúzaim. Nicht gut! Zu kurtz! villámlott a hölgy, és a magammal hozott szoknyák közül háromból kettőt a szekrény mélyére száműzött. A térdig érő, egyenes vonalú szövetnadrág is elérte az erkölcsi ingerküszöbét, azt is hiába hoztam magammal. Úgy látszik, egyetlen loknis sötétkék szoknyában fogom kihúzni itt.

Első nap még egy fontos dolgot megtudtam Frau E.-ről. Tizenkét óra megfeszített munka után, a piros Eis Café Taranto feliratú kötényt letéve mondtam, hogy én most kimegyek egyet sétálni. Sétálni? Este? egyedül? Nicht gut! És sűrűn ingatta a fejét. Ezek a bevándorlók, pont itt laknak néhány utcával feljebb! Megtámadnak, kirabolnak, megerőszakolnak! Nem láttam, ahogy a fagylaltozó előtt jönnek-mennek az utcán, azok a feketék? Még németül se tudnak. Eine Katastrophe.

Gondoltam, talán tényleg veszélyes, nem ismerem a várost, inkább hiszek neki. Másnap azonban bejött egy fekete nő (a politikai inkorrektség és az egyértelműség kedvéért: néger), az arcán több hosszú, egyenes forradás, valószínűleg egy kés nyoma. Szomorú, sőt haragos arca volt, majdnem sírt. Az étlap hosszas tanulmányozása után megrendelte a legolcsóbb süteményt. A capuccino mennyi? Kettő. Akkor csak a süti lesz. Rosszul beszélt németül. A Frau forgatta a szemeit, amikor hátat fordított neki. Alle Scheise komm von Afrika! – mondta nekem okítóan, miután a vágott arcú fizetett és távozott.

Frau Eisenbergert nem érdekli a külvilág. Van egy olyan érzésem, hogy évek óta nem lépett ki az utcára. „Van Eisenberger és van a világ többi része!” – vágott vissza szigorúan tegnap egy férfi vendégnek, valószínűleg régi ismerőse, mert szegény viccesen udvarolni próbált.

Azt hiszem, ők az utolsó két ember Németországban, akinek nincs mobiltelefonja. A férj intézi a beszerzéseket, de ezen kívül ő se megy sehova. Az ismerőseik megtalálják őket a fagyizóban. Nem tudom, hány olasz lehet Giessenben, de ahány van, az szerintem mind a Tarantóba jár. Frau E.-t ők Mariának szólítják, ő meg leül melléjük, és hosszan csevegnek olaszul. Amikor fizetésre kerül a sor, akkor viszont nincs pardon. Még nem láttam rá példát, hogy valakinek azt mondták volna, nem kell kifizetnie a fogyasztását, mert az a ház részéről van.

Frau Eisenbergertől mindenki fél egy kicsit, ő meg a férjétől retteg. Nagydarab, mogorva német ember Herr Eisenberger, akit alkalmazottai „Chef”-nek neveznek, a felesége is. Ő ismeri a fagylaltkészítés titkait. Ha egy kanál nincs a helyén vagy a felesége nem ugrik az első szavára, hörgő fejhangon ordít és csapkod. Fel vagyok készülve, hogy egy ilyen kirohanás alatt megüti a guta. Feleségével csak parancsszavakban kommunikál. „Maria! Tedd helyre a tartályokat! Zárass! Indulj a vendéghez!”

Lélektanilag csöppet sem érthetetlen oknál fogva Maria, azaz Frau Eisenberger viszont velünk, alkalmazottaival beszél ugyanilyen hangnemben. Lánynak születtem, nem voltam katona, na de most már értem, hogy működik a „felfelé beosztott - lefelé főnök” pszichózis.  

Ma szabadnapom volt, elindultam sétálni. A városka igazi ápolt, csinos kisváros Hessen tartományban. A kommunizmus évtizedeiben Nyugat-Németországhoz tartozott, és ezzel sok mindent elmondtam. Az embereken látszik, hogy jólétben élnek évtizedek óta. Összeszorul a szívem, amikor az itteni öregekre nézek és eszembe jutnak a mi öregjeink. Bejönnek a kávézóba, ruhájuk divatos, arcukon a boldog nyugdíjaskor nyugalma. Rendelnek egy finom fagylaltkelyhet, egy capuccinot, nyugodtan elkanalazzák, diskurálnak. Élvezik az életet. Mindig arra a gyakori látványra gondolok, amikor otthon az élelmiszerüzletben egy-egy kis trottyos öreg reszketeg kezekkel számolgatja a banisokat a pénztárcájában. Futja kenyérre vagy nem futja? Ilyenkor jön, hogy ordítsak az egész világra. Na, itt ilyen nincs. Az öregkor itt tényleg aranykor.

Hetente csak egy szabadnapot kapok, és az sosem lehet szombat vagy vasárnap, mert olyankor a legnagyobb a forgalom a fagyizóban. Reggel 6 körül ébredek, és utána már hiába erőltetem a visszaalvást, nem sikerül. Két órát e-mailezek, írok, fotókat töltök fel, tájékozódom az otthoni eseményekről. Utána lezuhanyozok, felöltözöm civil ruhába és elmegyek járni egyet: ez enyhíti a klausztrofóbiámat, amit az okoz, hogy ugyanott lakom, ahol dolgozom, és este, zárás után már nem lehet – vagy legalábbis nem tanácsos – kimenni.

Frau Eisenberger meglehetősen fitymálva beszél a német nőkről. Ő, aki olasz, és 65 éves korára is megőrizte arányos, karcsú alakját, a minap kifejtette a lányoknak, hogy a tipikus Miss Germany „szőke és harmincéves korára eléri a 120 kilót”. Én azért sétáim alatt szoktam nagyon szép, kecses német lányokat is látni. Általában farmert, bőrdzsekit és teniszcipőt viselnek és bicikliznek valahová. Arany hajuk röpül utánuk. Van egy olyan érzésem, hogy a Frau E. német nők iránti ellenszenvének némi köze lehet Herr Eisenberger múltjához.

Háromnegyed tízkor kezdek. A házigazdák korábban. Helyreteszem az asztalokat, székeket, és nedves ronggyal végigtörlöm az amúgy is patyolattiszta asztalokat, polcokat. A vitrineket külön szarvasbőrrel. Jeget hozok fel a pincében zümmögő jégkészítő gépből. Mindent dugig fel kell tölteni: a fagylaltostya-tartókat, a kiskanáltartókat, az ásványvíz- és üdítősfiókokat, százféle kicsi, alulról hűtött rekeszt, amelyekben a díszítéshez használt csokidara, cukros dió, fehér csokireszelék, hajszálvékony, szív alakú nápolyi ostya, színes cukorkadarab, megtisztított és egyenlő kockákra vágott gyümölcs van. Semmi nem állhat félig töltve. Tegnap leemeltem a raktári polcról a nagy ostyakelyheket rejtő dobozt, hogy feltöltsem a polcot, és egy sor gondosan egymásba helyezett ropogós kehely össze volt törve. A főnökasszony rögtön ott termett a hátam mögött. Alig tudtam kinyögni németül, hogy nem én törtem el, így találtam. A kelyheket is Olaszországból rendelik, minden darabért kár, és Eisenbergerék minden skótviccet alulmúlóan takarékos emberek. Elhessegetett onnan, s a sietségből, amivel eltüntette a katasztrófa nyomait, rájöttem, mennyire fél a férjétől.

Ma este kimentem egyet járni, mert kezdek őszintén aggódni a saját pszichikai egészségemért. A háziak sértődötten néztek utánam. Nekik mindenki gyanús, aki este sétálni megy, ahelyett, hogy lefekvésig a padlót sikálná a padlósikáló ronggyal és padlósikáló vegyszerrel, majd a kagylót a kagylósikáló ronggyal és a kagylósikáló vegyszerrel. A házigazdáim valószínűleg azért gyűlölik a külvilágot, mert ott a tárgyakat és az embereket nem hajthatják az uralmuk alá. Az ő univerzumuk ez a ház, amit maga Herr Eisenberger tervezett (hideg és fantáziátlan épület, akárcsak az alkotója), ahol reggeltől estig a házban lévő millió tárgy foglalja le minden érdeklődésüket. Az ő tárgyaik különleges elbánásban részesülnek, mintha egy templom oltárán állna valamennyi. Még a legsemmitmondóbb műanyag vödör is, amiben a tejfölt árulják, gondos és precíz műveletsort követő ellátásban részesül itt használat után. Mosd meg ezt – mondja nekem a Frau. Én veszem az első szivacsot, ami a kezembe kerül, már csattan is a hangja: Nein! (ami az ő kiejtésében úgy hangzik, hogy Néééé!) Nicht gut! Achtung! És előveszi a kifejezetten annak a tárgynak a karbantartására létező szivacsot, rongyot, vegyszert, és energikusan dühös mozdulatokkal elvégzi helyettem a munkát, válla remeg a felháborodástól, hogy én még egy ennyit se tudok. Három konyhájuk van, ez három teljesen elkülönített higiéniai arzenált jelent. Hogy melyik tisztítószer vagy -eszköz melyik konyhához tartozik, azt abban a pillanatban illik tudni, hogy átléptük a feddhetetlen Eisenberger ház küszöbét. Belső konyhai kagylót a külső konyhai szivaccsal mosni! Ki látott még ilyet! Egy kicsit gondolkozz!!! –  mondja nekem, és a mutatóujját a halántékánál csavargatva jelzi, hogy nem vagyok teljesen normális.

Szóval ezért mentem ma ki sétálni. És nem, nem ütött le egyetlen bevándorló sem. Viszont belefutottam egy afrikai együttes koncertjébe. Hatalmas buli volt. A németek a legrosszabb táncosok, életemben ennyi idétlenül mozgó embert nem láttam, de nem szégyellik magukat. Felállva táncolt az egész közönség az afrikai csaj meg a zenekara ritmusára. Ó! Mégiscsak élek!

Mara

Ma a kolléganőimről fogok egy kicsit mesélni. Fülis és Gülli tesvérek, ők már több mint tíz éve dolgoznak a Taranto fagylaltozóban, most már csak másodállásban, amikor van néhány szabad órájuk. Németországban ez eléggé bevett életforma: munka után az emberek se nem pihennek, se nem szórakoznak, hanem dolgoznak még néhány órát egy második munkahelyen. Fülis és Gülli kurd. Egymás között kurdul beszélnek, még a főnökasszony előtt is, és ezen itt nem sértődik meg senki. Nálunk otthon már rég rájuk szólt volna a főnök, hogy tessék románul beszélni, hogy mindenki értse. Itt nem képzelik azt a többiek, hogy most ezek biztos róluk beszélnek.

A harmadik munkatársam, Mara barátja is kurd. Mara szerb, huszonöt éves, angolul szoktunk beszélgetni. Egyik nap mindkettőnket agyonszekírozott a Frau, s mérgünkben még aznap este összebarátkoztunk.

Mara kamaszkora óta arra készül, hogy elhagyja Szerbiát, és Németországba költözik. Német kurzusokra járt, és addig küzdött, amíg sikerült idejönnie egyetemre. Most már mesterizik. Édesanyjának Szerbiában 250 euró a fizetése, egy fityinggel se tudja támogatni a lányát. Mara pedig semmiképpen sem akar visszamenni hazájába, itt akar tanulni, élni, karriert építeni, majd egyszer férjhez menni a kurd szerelméhez, aki szintén nem akar visszamenni Törökországba. Mara ezért nyeli le a Frau Eisenberger Achtungjait. Fenn kell tartania magát, mindenáron, akkor is, ha a főnökasszony naponta szipolyozza és csakazértis Harának nevezi, mintha nem tudná megjegyezni a nevét. „Frau Rammstein” – mondta róla Mara aznap este, amikor összebarátkoztunk, s elmentünk egyet sétálni az unalmas kisvárosi estében. És végre valakivel tudtam nevetni, őszintén, először, amióta itt vagyok. „You and me: Romania and Serbia – we are on the bottom of the list.” Igaza van. Ha egy német olcsó munkaerőt akar alkalmazni, az európai országok közül minket, romániaiakat és szerbeket választ utoljára, és csak akkor, ha semmi jobb nem kerül.

Mara most törökül tanul. Nagyon szerelmes a barátjába, és úgy érzi, közös jövőjükbe fektet akkor, amikor nyelvileg is nap mint nap közelebb kerül hozzá. Nem értem, akkor miért nem kurdul tanulsz? Kérdeztem tőle. Hisz a barátod kurd, nem török. De a kurdhoz képest a török mégiscsak világnyelv! – érvelt ő. Szerelem és pragmatizmus, ha félúton találkoznak…

Velem ellentétben Mara hosszú ideig tervez Frau Eisenberger fagylaltozójában dolgozni, ezért nagyon igyekszik megfelelni az asszonyságnak. Nincs könnyű dolga, és nem csak ami a rongyok és szivacsok világának bonyolult szabályrendszerét illeti. Frau Eisenberger ugyanis minden tekintetben nagyon szigorú és erényes. Pontosan tudja mindenről, hogy az normális-e vagy nem normális. Minél inkább hasonlít valami vagy valaki Frau és Herr Eisenbergerhez, annál normálisabb. Ebből következik, hogy ők ketten a legnormálisabbak a világon. Nicht normal! – mondja naponta többször is, ha a tévében, az utcán vagy az újságban lát valami neki nem tetszőt. A Frau szemében nem normális az Eurovízió zsűrije, mert nem az olasz versenyző lett a nyertes, nem normális a kormány, mert beengedi a menekülteket az országba, nem normálisak a homoszexuálisak, nem normális, aki kutyát/macskát tart a lakásban, és az az anyuka sem normális, aki nyugodtan ette a fagyiját, miközben négy gyermeke a gyönyörűségtől visongva tapadt rá az Eis Café Taranto hatalmas, ápolt akváriumára, amelyben a szivárvány minden színét felvillantva úszkálnak a halacskák. Frau Eisenbergert idegesítik a gyerekek, mert rendetlenséget csinálnak a fagylaltozójában és ráteszik koszos praclijukat a fényesre sikált akvárium üvegére. De mivel a gyermekek szülei fizetnek a fagylaltért, nem szól rájuk, csak a pult felé fordulva égre emeli szemeit, és miután a család távozik, bejelenti: eine Katastrophe!

Szegény Mara igyekszik a kedvében járni egy-egy buzgó helyesléssel. A minap, amikor az írek megszavazták a melegházasság törvényesítését, Frau E. hosszasan fejtette ki Marának, miért nem normálisak az írek és mennyire elfajzottak azok a társadalmak, ahol már „ezek” is örökbefogadhatnak gyerekeket. Szerencsémre azt hiszi, hogy én nem értem, ezért nem is kell reagálnom okfejtéseire, Mara viszont kínjában bólogatni kezdett. Majd, hogy mégiscsak mondjon valamit: „Engem csak ez a sok felvonulás zavar, amit rendeznek. Ha melegek, attól még nem kell nagy lármát csapni!” Tudom, nem így gondolja, csak azért mondta, hogy eleget tegyen a Frau vérszomjának, mégis undort éreztem. Mivé tesz minket a kiszolgáltatottság.  

Gábor  fiam, kezében egy pohár vízzel:

–        Megöntözlek!

–        Előbb mondj verset.

Elgondolkodva néz.

–        Szép vagy.

Mondta, és megöntözött.

Huszonnégyen zsúfolódunk a tizenhat személyes kisbuszon, Sepsiszentgyörgy és Vásárhely között. Majd' minden faluban cserélődnek azok, akik a széksorok között állnak, néhány kilométert mennek intézni ezt-azt a községközpontban vagy Baróton, Udvarhelyen, leszállnak, mások lépnek a szűk, döcögő kocsitérbe helyettük.

Udvarhely után megjelenik egy apró, gyűrött öregasszony, 70 éves is lehet, de 100 is. Egészen hátra araszol soványka lábain a kisbusz végébe. Két megtermett férfi között egyensúlyozik, göcsörtös öreg ujjai belefehérednek a kapaszkodásba.

Egy harminc körüli pirosarcú nő feláll, mintha darázs csípte volna, amikor meglátja. Rózsika néni, ide üljön le!
Nem ülök, tiszteletes asszony, jól vagyok én itt. Az nem lehet, Rózsika néni, üljön csak le, én sokkal könnyebben állok a lábamon, mint maga. Nem ülök, tessék visszaülni, tiszteletes asszony, hiába is tetszett felállni, én a helyét el nem foglalom.

Így áll egymással szemben a két nő, a kocsi mozgásától imbolyogva, farkasszemet nézve. Rózsika néni arca, mint a márciusi szántóföld, és a fiatal tiszteletes asszonynak alig a melléig ér. Negyven kiló ha lehet. A tiszteletes asszony szőke haja rövidre nyírva, teste telt, ropogós, ahogy errefelé mondják dicsérve: derék. Állnak egymással szemben. De a kisbusz így is zsúfolásig van, nincs hely még egy álló embernek, valakinek le kell ülnie, így a papné egy idő után csak a helyére ereszkedik, ha már Rózsika néni ilyen megingathatatlan.

Most már kiegyenlítődik a két asszonyfej, az álló öreg körülbelül olyan magas, mint a fiatal nő ülve. Így beszélgetnek csak számukra érdekes, hétköznapi dolgokról, ahogy két falubeli nő beszélhet. Mígnem rövid csend után az öregasszony felsóhajt: Jaj, olyan jó most ez a kis utazás! Jól esik egy kicsit megállni a munkában.

A Nő rosszul érezte magát, köhögött, elment a tüdőorvoshoz. A doktor megröntgenezte. Hm, hm, mondta az orvos a Nőnek a röntgenképet nézve. Ez tüdőgyulladás. 

A Nő hazament a röntgenképpel. A Férfi otthon a fény felé tartotta a szürkés lapot, nézte a bordákat, tüdőket, kulcscsontot.

- Milyen szép vagy! – mondta lágyan.

„A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása." Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv

A melankólia már megvan, várom a derűt...

Ismerek egy bábszínészt, aki Kolozsvárról jár ki Erdély minden egyes településére, a legeldugottabb falvacskákba is, ahol akár két-három magyar gyerek él. Egyszemélyes bábszínházával játszik a gyerekeknek, falusi óvodákban vagy iskolákban, de fészerben is, ha kell. Nem tudom, mert soha nem panaszkodik a körülményekre, de az erdélyi falvakat ismerve el lehet képzelni, hogy turnéi során sokszor a szó szoros értelmében három néző, két deszka és egy színész teremti meg az előadást.

Amit ő csinál, csak a legelcsépeltebb kifejezéssel lehet illetni, amit a színházi világ ismer. Olyan elcsépelt és agyonhasznált szóval, amit a legtöbb színházi ember már kerül, éppen elcsépeltsége és agyonhasználtsága miatt, nekem viszont muszáj most ideírni: alázat.

Alázat az, ahogy elviszi a magyar mesét oda, ahol rajta kívül soha nem látnak a gyermekek bábszínházat. Alázat, hogy nem törődik a kényelmetlenséggel, az őt fogadó szegénységgel, és nem is beszél róla. Tudja, hogy igény van rá, hogy örülnek neki, hogy távozása után hasznos nyom marad a gyermeki emlékezetekben.
Na de hogy jön ez ide, holott nekem itt Gyergyószentmiklóson a Nemzetiségi Színházi Kollokviumról kéne helyszínileg tudósítanom?

Úgy, kérem szépen, hogy a napokban a Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat társulata eljött ide, lepukkant kisvárosba, hogy a kíváncsi és jó színházra érzékeny gyergyói közönség is lássa az utóbbi évek két legsikeresebb erdélyi előadását. A gyergyói Művelődési Ház épülete valóban nem éppen az athéni Nemzeti, de a teret a körülményekhez alkalmazták, a társulat sziporkázott, a nézők meg úgy hörpintették fel a két „Bányát" (a Bányavirágot 5-től, a Bányavakságot 8-tól játszották), mint ünneplő emberek a drága, ritka bort. A Bányavirágot stúdiótérben játszották, és az 50 férőhelyes nézőtérre százan zsúfolódtunk be, a földön is nézők ültek, kis híján elfoglalták még a játékteret is – ahogy mondani szokás, még a csillárról is lógtak. A Bányavakságot, ami eredetileg szintén stúdióelőadás, itt nagyterembe vitték. Nem volt könnyű a társulatnak, de megérte, mert még a nagyterem is tömve volt, a közönség hálásan ünnepelte őket. Színész legyen a talpán, akit nem érint meg ekkora siker.

A vezérigazgató – aki nem tisztelte meg jelenlétével a gyergyói fesztivált – mindeközben ír egy lekezelő bejegyzést a rendezvényről, a körülményekről Facebook-oldalán, arra reagálva, hogy a Kollokvium blogjára író egyik gyakornok diák feltett egy rosszul sikerült, félreérthető poénkodást. A vezérigazgató bejegyzése nem árulkodik sem kollegialitásról, amellyel színházi kollégák erőfeszítései iránt viseltetni szokás, sem arról a bizonyos elcsépelt művészi erényről. Pedig a vezérigazgató polgári foglalkozását tekintve szintén színész.

Csak lenézésről árulkodik, ahogy egy kisváros kis költségvetésű színházát és fesztiválját lesajnálja egy sokkal nagyobb város sokkal nagyobb költségvetésű színházának a vezetője. Miközben a színészei bámulatraméltó fizikai erőfeszítéssel, koncentrációval és alázattal csinálják végig egymás után a két előadást, a gyergyói nézők kedvéért.

Erdély vezető közéleti portálja lecsap a bejegyzésre, felfújja, ad neki egy olyan címet, ami tartalmazza a „botrány" szót, hogy garantált legyen a kattintások számának növekedése – és a szerző, némi műfajismereti zavarban, nem a Bulvár, hanem a kulturális rovatban helyezi el művét. Aláírás nélkül.

Így jutottunk el oda, hogy míg Gyergyóban folyik a Kollokvium, valóban szerény körülmények között, de jó hangulatban, az emberek színházat néznek, színházról írnak vagy beszélgetnek – addig kívülről úgy tűnhet, mintha valóban botrányos sértegetések történnének, egymás becsületébe gázolnának a barikád ugyanazon oldalán itt, Gyergyóban. Aki nem olvas online médiát, az nem is tudja itt, hogy mekkora „botrányban" van benne. Merthogy botrány – nincs.

Van a fesztiválnak egy kiadványa, a kolli-baci, ami valójában színházközeli szakokon tanuló diákok tere a szárnypróbálgatásra, és ahol – más, a Bányákkal foglalkozó szösszenetek mellett – megjelent egy viccesnek szánt kiáltvány-paródia. A nem túl frappáns szövegről annyi azért még a nulladik osztályos számára is kiderül, hogy humorosnak szánták és Erdély jelenleg legsikeresebb drámaírójáról szól, akinek szintén humor a kenyere, éles, kifinomult és mégis közérthető humor – lehet tanulni tőle.

Sajnos azonban nem tanultuk meg a humort, vagy az arra irányuló próbálkozást is, értékelni és a maga helyén kezelni. Így történhet meg, hogy a humor nagymesterének, Székely Csabának fogadatlan prókátorai humortalanul kimernek egy félresikerült szöveget egy szöveg-rengetegből, mintha egy zsáknyi cukorból egy kiskanálnyit mernének ki, és felfújnák, mint a vattacukrot szokás. Attól az még mindig csak egy kiskanálnyi cukor – nem rózsaszínre festve, hanem facebook-kékre.

Így fajulhat odáig a közösségi prérin folyó marakodás, hogy egy színházi vezérigazgató lebecsmérlő megjegyzéseket tesz egy, az övénél kevésbé szerencsés körülmények között dolgozó testvérintézményre.
És így történhet meg, hogy egy sokak által nagyra becsült portál kulturális rovatában tálalja a nagyrészt facebook-bejegyzésekből összeollózott cikket, elfelejti megszólaltani a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatóját, elfelejti megkérdezni a Gyergyóban járt színészeket, hogy valóban nem jöttek-e ide szívesen – viszont nem felejti el beírni a címbe, hogy botrány.

Nem tudom, a szerencse különös kegyeltje voltam-e vagy mással is megesett, de középiskolás éveim alatt (amelyeket Kolozsváron jártam) a kedvenc tanáraim között voltak a román nyelv és irodalomtanárok. Tanárnők. Egyértelmű, hogy románok, soha nem fogom megtudni, hogy tudtak-e vagy mennyit tudtak magyarul – velünk soha nem beszéltek az anyanyelvünkön, de ez természetes volt. Nem tűnt keservesnek, nem tűnt az életünk szándékos megnehezítésének, ők romántanárnők voltak, a szó szakmai és etnikai értelmében, pont.

Pop Lucia. Mi is, akárcsak a tanár-kollégái, Poplucsinak emlegettük. Alacsony, testes, szőkére festett, bodorított, szemüveges nő volt, nekünk akkor irtó öregnek tűnt, biztos volt vagy negyvenéves. Annál több nem lehetett, inkább kevesebb, hisz a gyereke velünk egyidős volt, azaz tizenegy-tizenkét esztendős lehetett.

A román tanárnők abban különböztek a magyar (anyanyelvű) tanárainktól, hogy róluk mindent tudni lehetett. Poplucsiról is tudtuk, hogy aznap éjjel például beteg volt a gyereke, mert fáradt és csendes hangon azt mondta, lăsaţi-mă vă rog, copilul mi-e bolnav, n-am dormit toată noaptea. Hitvány, zajos osztály voltunk, de akkor csendben zümmögtünk egész órán.

Poplucsi nem feleltetett. Járkált a padsorok között, kérdezgetett arról, hogy mire emlékszünk az elmúlt órából, válaszoltunk egy mondatban, abból az egy mondatból kiszúrt egy szót, na, és akkor ez mi is a mondatban, mi a szerepe? Predicat, állítmány, igen! Milyen állítmány? És ki tud rá szinonimát? Jó, de románul?

Ez így ment és évharmad végére (akkor még nem félévek voltak, hanem évharmadok, 1986-87-et írtunk) mindenkinek volt négy-öt jegye a naplóban, mert ő a padsorok közti járkálásból és beszélgetésből, amiben a világ legtermészetesebb dolgaként az ő magánéletének részecskéi is benne voltak, pontosan leszűrte, hogy ki mennyit tud román nyelv és irodalomból. Soha, de soha nem stresszelt a napló vészjósló nyitogatásával járó feleltetéssel vagy idegtépő rögönzésekkel.

Egy kedves történetet soha nem felejtek el. Talán Eminescu-vers lehetett, mindenesetre benne volt, hogy frunzele foşnesc. Poplucsi élvezettel ejtette ki a szót. Ugye, gyerekek, milyen érzékletes szó ez, hogy a foşni? Valósággal érzed, ahogy a levelek zizegnek a cipőd alatt. Próbálgassátok ti is és lássátok magatok előtt az erdőt, a foşni, a foşni.

Persze mi dűlöngéltünk a nevetéstől. Estünk be a pad alá. Potyogtak a könnyeink. Egy idő után rájött. Ce râdeţi? Înseamnă ceva în ungureşte? Nézett ránk értetlenül. A röhögéstől csak a fejünket ingattuk, hogy igen. Poplucsi egy kicsit gondolkodott, és kiment az osztályból. Később tudtuk meg, hogy bement a tanáriba, és a lyukasórás magyar kollégáitól megkérdezte, mit jelent az, hogy a fosni. Nevetve jött vissza. Na, most már értem, mondta, még egy sort együtt nevetett az osztállyal, és vettük tovább a verset.

Később, XI-XII osztályban. Kudor Dorina. Rá is érvényes volt, ami a romántanárnők többségére, hogy nem tudott vagy nem akart éles választóvonalat húzni szakma és magánélet között. Kiszúrta, amikor fáradt és kedvetlen volt az osztály, és olyankor csak beszélgettünk, persze románul, magyarul soha nem szólalt meg ő sem, és ezt tőle sem vettük zokon soha, pedig tudtuk, hogy a férje magyar.

Így aztán lassan mindent megtudtunk róla, a légy zümmögését is hallani lehetett az osztályban, amikor nem a Luceafărul szimbolikájáról, hanem első szerelméről mesélt, aki miatt kisírta a két szemét, és persze ezek után nekünk is volt közölnivalónk. Minden elhangzott mondat ott maradt az osztályban. Románul. Amikor tizenkettedik végén olyan határozatot hozott az iskola vezetősége, hogy a tanárok szűkös körülményei miatt el kell tekintenünk a hagyományos éjjelizenéléstől, hozzá akkor is elmentünk. Nekem is tömbházlakásom van, mondta, de valahogy beférünk. Majd azt mondjuk, hogy felkészítőt tartunk az érettségire. És kacsintott. Kicsi, alacsony, fekete hajú, gödrös arcú nő volt, a fiúk majd megvesztek érte, mi lányok meg pont úgy akartunk öltözni, mint ő, majd ha felnőttek leszünk és állásunk lesz.

V-am fost profesoară, v-am fost prietenă – mondta az utolsó órán, mi meg persze elbőgtük magunkat, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy milyen ritka lesz ez a mondat a későbbiekben.

Nálam 20 évvel fiatalabb unokahúgom a vacsoráknál élvezettel mesél és mesél és mesél. Iskoláról, tanárokról, és nagyon sokszor a romántanárnőjéről. A Panda. Évek óta tanítja az osztályt, ők adták neki ezt a becenevet. Kövérkés, rózsaszín flitteres ruhákban jár és gyerekesen színes ékszereket visel hozzá, amikért a lányok odavannak persze. És mit ad Isten: az ő magánéletét, családját is ismerik a gyerekek. Amit a magyar (anyanyelvű) tanárok professzionális fegyelemmel rejtenek el a diákok elől, azt Panda magától értetődő közlékenységgel osztja meg a gyerekekkel. Románul, persze. Tudja az osztály, ha a franciásan csengő Marion nevet viselő kislánya beteg volt, és azt is, ha rossz jegyet kapott. Ismeri az osztály az egész családot, fészbukon lájkolják a cukorkaszínű nyaralási fotókat, amikhez vicces sztorik járnak ősszel, amikor eljön a románórák ideje. Az unokahúgom nevető szemmel meséli ezeket a románul hallott hétköznapi kis családi történeteket, és hogy Marion ma is bejött hozzánk az iskolába, és ugyanolyan, de szóról szóra ugyanolyan puffos rózsaszín pulóvere van, mint Pandának, de magyarázni, hát azt Panda tud a legjobban, a román nyelvtant például, hát  sokkal hamarabb beugrik nekem a predicat verbal és predicat nominal, mint az, hogy igei állítmány vagy a főnévi.

És a közösségi hálóknak hála, megmutatja az egész családot a fészbukon, és nevetve, szeretettel mondja, tiszta Caragiale! Talán eszébe se jut, de hát ezt is ettől az anyáskodó rózsaszín asszonytól tanulták, hogy lássák maguk előtt Bubico gazdiját, és hogy ki az a Caragiale, és miért olyan vicces és olyan szeretnivaló, ha valaki pont olyan, mint domnul Goe nőrokonai.

Látom magam előtt ezt a tanárnőt, az én tanárnőimmel egy sorban, mindennapi történeteikkel, amikből sokkal, de sokkal több román szó ragadt ránk, mint a kötelező tananyagból, hallgatom az unokahúgom szóáradatát, aki úgy találkozik nap mint nap a mássággal, hogy nemcsak elfogadja, de szereti és csodálja is azt - és arra gondolok, hogy ezek a tanárnők egy soha meg nem nevezett tantárgyat is megtanítottak nekünk úgy, hogy abból csillagos tízesre vizsgáznánk.

Ma, egy átvirrasztott, hosszú hajnal utáni zűrzavaros, de alapjában boldog álom után ezt gondoltam még álmomban, de közvetlenül ébredés előtt (ezért is jegyeztem meg):

Az istenek elmondanak egy bogárnevet, amikor imádkoznak, és az nekik elég.

 https://www.youtube.com/watch?v=jo1cyl0QbWo

Olvasom ismét A bomlás kézikönyvét. Íme, hogy fogalmazza meg Cioran azt, ami engem is lenyűgöz mindenben, ami francia:

"Aki franciákkal érintkezik, megtanulja, hogyan kell kecsesen boldogtalannak lenni."

Tipikus huszonegyedik századi magány: 833 ismerősöm van a facebookon, és nincs kivel meginnom egy pohár bort péntek este.

Franciásan a házasságkötés ceremóniájáról, ami mögött nincs semmi, a templomi szertartásról, ami mögött (legalábbis a film szereplői számára) megint csak nincs semmi, az esküvői tortáról, amiBEN nincs semmi, és persze a szerelemről, amiben azért mégis van valami. Csak nem úgy, ahogy azt szeretnénk elképzelni. Ahogy azt a kiürült rítusok erőltetői, az erkölcs és etikett élrevasaltjai szeretnék elképzelni.

Egy film, ami ugyan komédiának van meghirdetve, de én, bevallom, néhol sírtam. Nagyon.

Azt szeretem a francia filmekben (az amerikaiakkal ellentétben), hogy vállalják a KOPOTTSÁGOT. Egy amerikai esküvős filmben minden steril, makulátlan, tökéletes. A negatív szereplő is makulátlanul negatív. Akárcsak az imaház frissen meszelt homlokzata meg a márvány a fürdőszobában, ahova hányni megy a fő-mellékszereplő koszorúslány. Akinek még a hányási technikája is makulátlan és kiszámítható, a maga nemében.

A francia film olyan, mint mi vagyunk - emberi, kopott, borostás, gyűrött, borszagú, tökéletlen, omladozó, és mindent benő valami lenyűgözően dekoratív és életszerető zöld borostyán.

https://www.youtube.com/watch?v=wNFnZgFHMx4

Persze itt is vannak hagyományosan imádnivaló szereplők, például a titokban cigiző nagymama, aki szerelmes, vagy a becsületességében elmagányosodott katolikus ősz pap, aki a kígyójának önti ki a szívét (micsoda gyönyörűséges metafora!), miközben legyeket fogdos neki a templomban és szintén szerelmes, meg a porcelánbaba-szerű, nagyon francia menyasszony (a Harry Potter és a tűz serlege című opuszból már ismerheti, aki látta és nyilván aki látta, az soha többé nem feledte Fleur Delacour-t), meg az őrült kalapban megjelenő, flúgos "vénkisasszony", akiről egyszercsak kiderül, hogy ő is... na igen. Szerelmes.

És egy jelenet, ami biztos nem lenne benne egy amerikai filmben, már csak abból az egyszerű okból is, hogy a higiéniamániás amcsik pfujjogva mennének ki a moziból a következő képsor láttán: viszik le a pincébe a hatalmas, csonka kúp alakú, belül üres (nem véletlenül, mondom én!) tortát - nem tudok rájönni, hogy miből lehet, de valami mézes izével van kicsi labdaszerű elemekből összeragasztva az egész), és persze megbotlanak és persze hogy összetörik az egészet a lépcsőn. De nem,nem rendelnek pánikszerűen másikat, hanem összeszedegetik a földről a darabkákat és szépen visszatákolják az egészet. Az édesanyja se mondja meg, hogy nem olyan, mint újkorában. És erről eszembe jutott egy allegória, amit anno első házasságom romjai fölött tanított nekem egy éltes, tapasztalt ángyóm: a házasság olyan, mint a kínai váza. Ha összetörik és megvan minden darabja, visszaragasztják, néha egészen sikeresen. Alig látszik, hogy el volt törve. De mégis, a ragasztás ott van és már soha nem lesz olyan, mint újkorában.

Nos, ez a torta-szimbólum is valami ilyesmit sugallt. Semmi nem megy úgy, ahogy kéne, mindenki mással csókolózik, mint azt elvárják tőle, és amikor annyi a hazugság a családban, mint háború elején a puskapor, elég egy icipici szikra, és robban minden. Dőljünk hátra, és élvezzük a tűzijátékot.