Nagyanyámmal (nem szereti, ha nagymamázom, mert az öregíti – ja, említettem már, hogy 92 éves?) néha gyakran beszélek telefonon, három-négynaponta, néha ritkán. Soha nem tesz szemrehányást, ha három hétig elhanyagoltam, akkor sem. Amikor beleszól a telefonba, csak őszinte öröm van a hangjában, és jön mindjárt a szóözön, hogy mit főzött, s kit sikerült megetetni (embereket, kutyákat, macskákat, mindegy, csak etethessen valakit).

Beszélgetéseink általában a családtagok és a bűvköréhez tartozó kóbor állatok körül folynak, érintőlegesen az időjárásról is szó esik, de ennek csak annyiban van relevanciája számára, hogy kimehet-e a kertbe, vagy sem, meg hogy várhatóan mennyi lesz a fűtésszámla. Néha azonban különös fény, igen, fény költözik a hangjába, a nagyon öreg és nagyon sokat megélt emberek derűje, és mint egy megszállott, kezd mesélni valami fiatalkori emléket, ami pont akkor verekedte magát élettapasztalatai tömkelegéből az első sorba, és feltétlenül szót kér, azonnal.

Ilyenkor elképesztő történetek buggyannak elő. Auguszta nénit, Kemény János angol feleségét, aki állandó vendég volt nálunk (náluk, mert én még sehol se voltam), úgy tudja utánozni, brites kiejtésével, hogy majd’ kiesik a telefon a kezemből. Máskor, amikor kölcsönadott és soha vissza nem kapott könyveimről panaszkodom, csak úgy megjegyzi, hogy a háborúban elveszett egy könyve, amibe Móricz Zsigmond beírta, hogy „Gittukának sok szerettel, Zsiga bácsi”.

A legtöbbször viszont a menekülés évének (44-45) apró részletei villanak be neki ez-az kapcsán. Ma például mondom neki, hogy amióta kaptam az öcsémtől egy ügyes, könnyű és piros kis porszívót, nagyon szívesen takarítok. Mire nagyanyám elmondja a következő történetet.

Tudod, egy vagonban laktunk egy évig, több család, néha többen, néha kevesebben, krétával rajzoltuk meg a vagon alján, melyik családnak meddig tart a területe.

Tudom, Mamikám, mondom én.

És képzeld, mondja ő: Bababa (ez az ő édesanyja, az én dédnagyanyám – igen, ilyen ősi néven szólítottuk, az egész család, valami archetipikus összefoglalója ez Babba Máriának, az orosz babuskának és az örök, gyermeteg kisbabának), szóval amikor elindultunk Szentmártonból, Bababa magával vitt egy seprűt. Egy seprűt, érted? Édesapám egy tábla szalonnát, mert azt hitte, hogy a menekülés csak néhány napig fog tartani, édesanyám meg egy seprűt. Hogy mi volt a fejében?? -  És képzeld, végigjártuk az egy év alatt Ukrajnát, Lengyelországot, Németországot, és ahányszor megállították a vonatot, Bababa vette a seprűt, és kiseperte az egész peront, majd az egész várótermet. Addig mi mindannyian, az egész vagon népe álltunk a batyunkkal és vártunk. Amikor kisepert, szólt, hogy most már bemehettek. Akkor bemehettünk és letelepedtünk, vártuk, hogy mi lesz, hova visznek minket, mikor indul tovább a vonatunk. Volt, hogy egy óra múlva már továbbindult, de volt, hogy csak két hét múlva. Addig mi a váróteremben laktunk, amit édesanyám mindig kisepert. Végigseperte egy év alatt fél Európát. És azt a seprűt hazahoztuk, amikor végre hazatérhettünk. Így teremtett ő otthont mindenhol, ez megnyugtatta, ez az otthonról hozott seprű, az otthoni szokás, a seprés.   

Mondja nagyanyám, és kuncog a telefonba. Érdekes, teszi hozzá, amikor torokkaparás miatt túl hosszan hallgatok, ezt még sose mondtam el. Pedig annyit meséltem már nektek a menekülésről. Na, aludjatok jól, drágáim, köszönöm, hogy hívtál. Ja, ma itt volt az az öreg kóbor macskám. Megetettem, de inkább simogatásra vágyott.