Karácsonyfát díszítünk nagymamámmal. A díszeket ő teszi fel, az égőfüzért én. Tudod, nekem nem karácsony, ha nincs karácsonyfa, még a menekülés évében is volt, a vagonunkban, mondja ő.

Oelsben voltunk (nagymamám így mondja, a német nevén, hogy Oels, de igazából lengyel város, Oleśnica), hetek óta egy teherpályaudvarra volt behúzva a vagonunk, nem tudtuk, mikor megyünk tovább: holnap? egy hét múlva? Volt ott egy lengyel ember, de jól beszélt németül, nálunk is jobban, aki az állomáson dolgozott. Tőle szerzett valahogy édesapám egy kis fenyőfát. Úgy dugtuk el, hogy a vagon aljára erősítettük, a tengelyre. Díszeket WC-papírból készítettünk, nem volt tökéletesen fehér, de jól lehetett mintákat vágni belőle, azt én vagdostam. És az erdők tele voltak tenyérnyi széles sztaniolcsíkokkal, amiket repülőkből dobtak ki, a radaros rakéták  megzavarására használták őket. Kimentünk az erdőbe, és összegyűjtöttünk egy párat. Édesanyám valahonnan egy kevés cukrot is szerzett, és abból főzött egy kis szaloncukrot a kétaraszos kályhánkon, amivel a vagonunkat fűtöttük. Becsomagoltuk szépen a WC-papírba és ebbe a radarzavaró sztaniolba, én szépen kirojtoztam a két végét, igazi szaloncukor kinézete volt. Ezzel díszítettük a fenyőfát, sajnos gyertyánk nem volt. De így is szép volt, édesapám hulladék deszkából ácsolt egy kis asztalt és lócákat, és akik vagonban laktunk, mind körülültük, égett a tűz a kályhában, jól kimelegítette a vagont. Aznap nem volt légitámadás, nem volt bombázás, nem volt mélyrepülés. Nagy csend volt. Nagyon szépen tudtunk ünnepelni.