Huszonnégyen zsúfolódunk a tizenhat személyes kisbuszon, Sepsiszentgyörgy és Vásárhely között. Majd' minden faluban cserélődnek azok, akik a széksorok között állnak, néhány kilométert mennek intézni ezt-azt a községközpontban vagy Baróton, Udvarhelyen, leszállnak, mások lépnek a szűk, döcögő kocsitérbe helyettük.

Udvarhely után megjelenik egy apró, gyűrött öregasszony, 70 éves is lehet, de 100 is. Egészen hátra araszol soványka lábain a kisbusz végébe. Két megtermett férfi között egyensúlyozik, göcsörtös öreg ujjai belefehérednek a kapaszkodásba.

Egy harminc körüli pirosarcú nő feláll, mintha darázs csípte volna, amikor meglátja. Rózsika néni, ide üljön le!
Nem ülök, tiszteletes asszony, jól vagyok én itt. Az nem lehet, Rózsika néni, üljön csak le, én sokkal könnyebben állok a lábamon, mint maga. Nem ülök, tessék visszaülni, tiszteletes asszony, hiába is tetszett felállni, én a helyét el nem foglalom.

Így áll egymással szemben a két nő, a kocsi mozgásától imbolyogva, farkasszemet nézve. Rózsika néni arca, mint a márciusi szántóföld, és a fiatal tiszteletes asszonynak alig a melléig ér. Negyven kiló ha lehet. A tiszteletes asszony szőke haja rövidre nyírva, teste telt, ropogós, ahogy errefelé mondják dicsérve: derék. Állnak egymással szemben. De a kisbusz így is zsúfolásig van, nincs hely még egy álló embernek, valakinek le kell ülnie, így a papné egy idő után csak a helyére ereszkedik, ha már Rózsika néni ilyen megingathatatlan.

Most már kiegyenlítődik a két asszonyfej, az álló öreg körülbelül olyan magas, mint a fiatal nő ülve. Így beszélgetnek csak számukra érdekes, hétköznapi dolgokról, ahogy két falubeli nő beszélhet. Mígnem rövid csend után az öregasszony felsóhajt: Jaj, olyan jó most ez a kis utazás! Jól esik egy kicsit megállni a munkában.