fotó: Biró István
“You are a paper country” – recsegte nemrég indulatosan egy francia rendező, összefoglalva mintegy kéthavi, romániai tartózkodásának tapasztalatát. Dühe nem nekem szólt, hanem annak a paksaméta iratnak, amit kinyomtatva kértek tőle az elszámoláshoz. “Nálunk ilyen már nincs, még a repülőjegyemet sem nyomtatom ki soha” – tette hozzá, és hitetlenkedő-felháborodott tekintettel pásztázta végig az akkori irodám polcait elborító dossziéhegyeket: életrajzok, személyiigazolvány-másolatok, szerződések, kérvények, megjegyzések, számlák, nyugták, jegyzőkönyvek, bizonylatok, fenyítések, díjak, tervek és millió újságcikk. Minden papíron. “Suffocating” – szisszentett oda, és kifordult az irodából. Nekem mondja, gondoltam.
Így aztán kíváncsiságom határtalan volt, amikor megtudtam, hogy egy másik francia rendező, Alain Timar, alig egy évvel a fenti párbeszéd elhangzása után, színre vitte a “paper-country”-jelenséget. Alfred Jarry Übü király című darabját nemcsak rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, hanem ő a produkció díszlet- és jelmeztervezője is. A díszlet és jelmez pedig nem más, mint csupa-csupa PAPÍR. Irdatlan mennyiségű, hatalmas, WC-papírra emlékeztető tekercsről gördülő, egy idő után mindent beborító, félelmetessé váló anyag, amit a színészek a színpadon, „élesben”, hihetetlen kreativitással manipulálnak, gyűrik testhezálló „második bőr”-ruhájuk alá vagy tekerik magukra, változó szerepeiktől függően. A közönség szeme láttára lesz a papírból pocak, dús kebel, tekintélyes hátsó, pénisz, királynői ruha, királyi palást, pelenka, süveg, korona, kereszt, kard, hatalom, bilincs, káosz.
fotó: Biró István www.huntheater.ro
Az ötlet annyira tetszett, hogy gyorsan utánanéztem a papírkosztümök történetének. Illetve csak megpróbáltam, mert hihetetlen mennyiségű anyag van erről. Mitől olyan izgalmas a papír (azon kívül, hogy társadalmilag trendi minden, ami valamiféleképpen a környezetvédelemmel, újrahasznosítással hozható kapcsolatba)? A válasz szerintem az, hogy a papírruha az anti-farmer. A farmert úgy találták ki annak idején, hogy elnyűhetetlen legyen. A papír-öltözékben pont a múlandósága az érdekes. Mert ugye, az egyértelmű, hogy egy ilyen ruhát csak egyszer lehet felvenni, utána dobhatod a szemétbe az egészet:
Ezt a napilap-koktélruhát például Isaac Mizrahi New York-i tervező készítette.
Egy diáklány, Jolios Paons Indianapolisban 2OO8-ban fogott egy “ősi” telefonkönyvet, és lapjaiból népi tűrés-ragasztás után kihozta
ezt. 
Érdemes megnézni részleteiben is itt:
1966-ban a Scott Paper Company 1,25 dolláros áron piacra dobta az első papírruha-szériát, amiből félmillió darab fogyott el.
Egy évvel később a Beatles tagjai az Egyesült Királyságban is divatba hozták a papírdzsekiket.
A Mademoiselle divatlap 1967 júniusi számának címlapsztorija volt az új, papírruha-őrület. Íme, néhány reklám abból az időszakból:
Ez a kedvencem! Egy igazi partin, ugyebár, nemcsak a tányérok passzolnak a tálakkal, meg a poharak az ültetőkártyákkal, hanem a háziasszony papírruhája is – a szalvétával. Anyagában is, természetesen.
És még egy kis papír: nemrég bejárta a világot a hír, hogy Karl Lagerfeldnek ebben a digitális világban annyira hiányzik a papír illata, hogy legújabb parfümjének Paper Passion lesz a neve és a könyvek szagára fog emlékeztetni. Nem tudom, mi ebben az igazság, mert egyes lapokban a napszemüveges divatcézár cáfolta az információt. Csak azt nem értem, hogy hiányozhat a könyvek illata pont neki, akinek háromszázezer kötetes könyvtára van?
