Ismerek egy bábszínészt, aki Kolozsvárról jár ki Erdély minden egyes településére, a legeldugottabb falvacskákba is, ahol akár két-három magyar gyerek él. Egyszemélyes bábszínházával játszik a gyerekeknek, falusi óvodákban vagy iskolákban, de fészerben is, ha kell. Nem tudom, mert soha nem panaszkodik a körülményekre, de az erdélyi falvakat ismerve el lehet képzelni, hogy turnéi során sokszor a szó szoros értelmében három néző, két deszka és egy színész teremti meg az előadást.
Amit ő csinál, csak a legelcsépeltebb kifejezéssel lehet illetni, amit a színházi világ ismer. Olyan elcsépelt és agyonhasznált szóval, amit a legtöbb színházi ember már kerül, éppen elcsépeltsége és agyonhasználtsága miatt, nekem viszont muszáj most ideírni: alázat.
Alázat az, ahogy elviszi a magyar mesét oda, ahol rajta kívül soha nem látnak a gyermekek bábszínházat. Alázat, hogy nem törődik a kényelmetlenséggel, az őt fogadó szegénységgel, és nem is beszél róla. Tudja, hogy igény van rá, hogy örülnek neki, hogy távozása után hasznos nyom marad a gyermeki emlékezetekben.
Na de hogy jön ez ide, holott nekem itt Gyergyószentmiklóson a Nemzetiségi Színházi Kollokviumról kéne helyszínileg tudósítanom?
Úgy, kérem szépen, hogy a napokban a Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat társulata eljött ide, lepukkant kisvárosba, hogy a kíváncsi és jó színházra érzékeny gyergyói közönség is lássa az utóbbi évek két legsikeresebb erdélyi előadását. A gyergyói Művelődési Ház épülete valóban nem éppen az athéni Nemzeti, de a teret a körülményekhez alkalmazták, a társulat sziporkázott, a nézők meg úgy hörpintették fel a két „Bányát" (a Bányavirágot 5-től, a Bányavakságot 8-tól játszották), mint ünneplő emberek a drága, ritka bort. A Bányavirágot stúdiótérben játszották, és az 50 férőhelyes nézőtérre százan zsúfolódtunk be, a földön is nézők ültek, kis híján elfoglalták még a játékteret is – ahogy mondani szokás, még a csillárról is lógtak. A Bányavakságot, ami eredetileg szintén stúdióelőadás, itt nagyterembe vitték. Nem volt könnyű a társulatnak, de megérte, mert még a nagyterem is tömve volt, a közönség hálásan ünnepelte őket. Színész legyen a talpán, akit nem érint meg ekkora siker.
A vezérigazgató – aki nem tisztelte meg jelenlétével a gyergyói fesztivált – mindeközben ír egy lekezelő bejegyzést a rendezvényről, a körülményekről Facebook-oldalán, arra reagálva, hogy a Kollokvium blogjára író egyik gyakornok diák feltett egy rosszul sikerült, félreérthető poénkodást. A vezérigazgató bejegyzése nem árulkodik sem kollegialitásról, amellyel színházi kollégák erőfeszítései iránt viseltetni szokás, sem arról a bizonyos elcsépelt művészi erényről. Pedig a vezérigazgató polgári foglalkozását tekintve szintén színész.
Csak lenézésről árulkodik, ahogy egy kisváros kis költségvetésű színházát és fesztiválját lesajnálja egy sokkal nagyobb város sokkal nagyobb költségvetésű színházának a vezetője. Miközben a színészei bámulatraméltó fizikai erőfeszítéssel, koncentrációval és alázattal csinálják végig egymás után a két előadást, a gyergyói nézők kedvéért.
Erdély vezető közéleti portálja lecsap a bejegyzésre, felfújja, ad neki egy olyan címet, ami tartalmazza a „botrány" szót, hogy garantált legyen a kattintások számának növekedése – és a szerző, némi műfajismereti zavarban, nem a Bulvár, hanem a kulturális rovatban helyezi el művét. Aláírás nélkül.
Így jutottunk el oda, hogy míg Gyergyóban folyik a Kollokvium, valóban szerény körülmények között, de jó hangulatban, az emberek színházat néznek, színházról írnak vagy beszélgetnek – addig kívülről úgy tűnhet, mintha valóban botrányos sértegetések történnének, egymás becsületébe gázolnának a barikád ugyanazon oldalán itt, Gyergyóban. Aki nem olvas online médiát, az nem is tudja itt, hogy mekkora „botrányban" van benne. Merthogy botrány – nincs.
Van a fesztiválnak egy kiadványa, a kolli-baci, ami valójában színházközeli szakokon tanuló diákok tere a szárnypróbálgatásra, és ahol – más, a Bányákkal foglalkozó szösszenetek mellett – megjelent egy viccesnek szánt kiáltvány-paródia. A nem túl frappáns szövegről annyi azért még a nulladik osztályos számára is kiderül, hogy humorosnak szánták és Erdély jelenleg legsikeresebb drámaírójáról szól, akinek szintén humor a kenyere, éles, kifinomult és mégis közérthető humor – lehet tanulni tőle.
Sajnos azonban nem tanultuk meg a humort, vagy az arra irányuló próbálkozást is, értékelni és a maga helyén kezelni. Így történhet meg, hogy a humor nagymesterének, Székely Csabának fogadatlan prókátorai humortalanul kimernek egy félresikerült szöveget egy szöveg-rengetegből, mintha egy zsáknyi cukorból egy kiskanálnyit mernének ki, és felfújnák, mint a vattacukrot szokás. Attól az még mindig csak egy kiskanálnyi cukor – nem rózsaszínre festve, hanem facebook-kékre.
Így fajulhat odáig a közösségi prérin folyó marakodás, hogy egy színházi vezérigazgató lebecsmérlő megjegyzéseket tesz egy, az övénél kevésbé szerencsés körülmények között dolgozó testvérintézményre.
És így történhet meg, hogy egy sokak által nagyra becsült portál kulturális rovatában tálalja a nagyrészt facebook-bejegyzésekből összeollózott cikket, elfelejti megszólaltani a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatóját, elfelejti megkérdezni a Gyergyóban járt színészeket, hogy valóban nem jöttek-e ide szívesen – viszont nem felejti el beírni a címbe, hogy botrány.
