Nem tudom, a szerencse különös kegyeltje voltam-e vagy mással is megesett, de középiskolás éveim alatt (amelyeket Kolozsváron jártam) a kedvenc tanáraim között voltak a román nyelv és irodalomtanárok. Tanárnők. Egyértelmű, hogy románok, soha nem fogom megtudni, hogy tudtak-e vagy mennyit tudtak magyarul – velünk soha nem beszéltek az anyanyelvünkön, de ez természetes volt. Nem tűnt keservesnek, nem tűnt az életünk szándékos megnehezítésének, ők romántanárnők voltak, a szó szakmai és etnikai értelmében, pont.
Pop Lucia. Mi is, akárcsak a tanár-kollégái, Poplucsinak emlegettük. Alacsony, testes, szőkére festett, bodorított, szemüveges nő volt, nekünk akkor irtó öregnek tűnt, biztos volt vagy negyvenéves. Annál több nem lehetett, inkább kevesebb, hisz a gyereke velünk egyidős volt, azaz tizenegy-tizenkét esztendős lehetett.
A román tanárnők abban különböztek a magyar (anyanyelvű) tanárainktól, hogy róluk mindent tudni lehetett. Poplucsiról is tudtuk, hogy aznap éjjel például beteg volt a gyereke, mert fáradt és csendes hangon azt mondta, lăsaţi-mă vă rog, copilul mi-e bolnav, n-am dormit toată noaptea. Hitvány, zajos osztály voltunk, de akkor csendben zümmögtünk egész órán.
Poplucsi nem feleltetett. Járkált a padsorok között, kérdezgetett arról, hogy mire emlékszünk az elmúlt órából, válaszoltunk egy mondatban, abból az egy mondatból kiszúrt egy szót, na, és akkor ez mi is a mondatban, mi a szerepe? Predicat, állítmány, igen! Milyen állítmány? És ki tud rá szinonimát? Jó, de románul?
Ez így ment és évharmad végére (akkor még nem félévek voltak, hanem évharmadok, 1986-87-et írtunk) mindenkinek volt négy-öt jegye a naplóban, mert ő a padsorok közti járkálásból és beszélgetésből, amiben a világ legtermészetesebb dolgaként az ő magánéletének részecskéi is benne voltak, pontosan leszűrte, hogy ki mennyit tud román nyelv és irodalomból. Soha, de soha nem stresszelt a napló vészjósló nyitogatásával járó feleltetéssel vagy idegtépő rögönzésekkel.
Egy kedves történetet soha nem felejtek el. Talán Eminescu-vers lehetett, mindenesetre benne volt, hogy frunzele foşnesc. Poplucsi élvezettel ejtette ki a szót. Ugye, gyerekek, milyen érzékletes szó ez, hogy a foşni? Valósággal érzed, ahogy a levelek zizegnek a cipőd alatt. Próbálgassátok ti is és lássátok magatok előtt az erdőt, a foşni, a foşni.
Persze mi dűlöngéltünk a nevetéstől. Estünk be a pad alá. Potyogtak a könnyeink. Egy idő után rájött. Ce râdeţi? Înseamnă ceva în ungureşte? Nézett ránk értetlenül. A röhögéstől csak a fejünket ingattuk, hogy igen. Poplucsi egy kicsit gondolkodott, és kiment az osztályból. Később tudtuk meg, hogy bement a tanáriba, és a lyukasórás magyar kollégáitól megkérdezte, mit jelent az, hogy a fosni. Nevetve jött vissza. Na, most már értem, mondta, még egy sort együtt nevetett az osztállyal, és vettük tovább a verset.
Később, XI-XII osztályban. Kudor Dorina. Rá is érvényes volt, ami a romántanárnők többségére, hogy nem tudott vagy nem akart éles választóvonalat húzni szakma és magánélet között. Kiszúrta, amikor fáradt és kedvetlen volt az osztály, és olyankor csak beszélgettünk, persze románul, magyarul soha nem szólalt meg ő sem, és ezt tőle sem vettük zokon soha, pedig tudtuk, hogy a férje magyar.
Így aztán lassan mindent megtudtunk róla, a légy zümmögését is hallani lehetett az osztályban, amikor nem a Luceafărul szimbolikájáról, hanem első szerelméről mesélt, aki miatt kisírta a két szemét, és persze ezek után nekünk is volt közölnivalónk. Minden elhangzott mondat ott maradt az osztályban. Románul. Amikor tizenkettedik végén olyan határozatot hozott az iskola vezetősége, hogy a tanárok szűkös körülményei miatt el kell tekintenünk a hagyományos éjjelizenéléstől, hozzá akkor is elmentünk. Nekem is tömbházlakásom van, mondta, de valahogy beférünk. Majd azt mondjuk, hogy felkészítőt tartunk az érettségire. És kacsintott. Kicsi, alacsony, fekete hajú, gödrös arcú nő volt, a fiúk majd megvesztek érte, mi lányok meg pont úgy akartunk öltözni, mint ő, majd ha felnőttek leszünk és állásunk lesz.
V-am fost profesoară, v-am fost prietenă – mondta az utolsó órán, mi meg persze elbőgtük magunkat, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy milyen ritka lesz ez a mondat a későbbiekben.
Nálam 20 évvel fiatalabb unokahúgom a vacsoráknál élvezettel mesél és mesél és mesél. Iskoláról, tanárokról, és nagyon sokszor a romántanárnőjéről. A Panda. Évek óta tanítja az osztályt, ők adták neki ezt a becenevet. Kövérkés, rózsaszín flitteres ruhákban jár és gyerekesen színes ékszereket visel hozzá, amikért a lányok odavannak persze. És mit ad Isten: az ő magánéletét, családját is ismerik a gyerekek. Amit a magyar (anyanyelvű) tanárok professzionális fegyelemmel rejtenek el a diákok elől, azt Panda magától értetődő közlékenységgel osztja meg a gyerekekkel. Románul, persze. Tudja az osztály, ha a franciásan csengő Marion nevet viselő kislánya beteg volt, és azt is, ha rossz jegyet kapott. Ismeri az osztály az egész családot, fészbukon lájkolják a cukorkaszínű nyaralási fotókat, amikhez vicces sztorik járnak ősszel, amikor eljön a románórák ideje. Az unokahúgom nevető szemmel meséli ezeket a románul hallott hétköznapi kis családi történeteket, és hogy Marion ma is bejött hozzánk az iskolába, és ugyanolyan, de szóról szóra ugyanolyan puffos rózsaszín pulóvere van, mint Pandának, de magyarázni, hát azt Panda tud a legjobban, a román nyelvtant például, hát sokkal hamarabb beugrik nekem a predicat verbal és predicat nominal, mint az, hogy igei állítmány vagy a főnévi.
És a közösségi hálóknak hála, megmutatja az egész családot a fészbukon, és nevetve, szeretettel mondja, tiszta Caragiale! Talán eszébe se jut, de hát ezt is ettől az anyáskodó rózsaszín asszonytól tanulták, hogy lássák maguk előtt Bubico gazdiját, és hogy ki az a Caragiale, és miért olyan vicces és olyan szeretnivaló, ha valaki pont olyan, mint domnul Goe nőrokonai.
Látom magam előtt ezt a tanárnőt, az én tanárnőimmel egy sorban, mindennapi történeteikkel, amikből sokkal, de sokkal több román szó ragadt ránk, mint a kötelező tananyagból, hallgatom az unokahúgom szóáradatát, aki úgy találkozik nap mint nap a mássággal, hogy nemcsak elfogadja, de szereti és csodálja is azt - és arra gondolok, hogy ezek a tanárnők egy soha meg nem nevezett tantárgyat is megtanítottak nekünk úgy, hogy abból csillagos tízesre vizsgáznánk.
