Ha valaki (ön)tudatos vásárló, akkor a kézműves-vásárokat nem kerülheti el, de annak sem érdemes, aki nem fairtrade-eskedik megszállottan, viszont már tökéletesen kifogyott az ötletekből, és még mindig nincs meg minden ajándék. Vagy esetleg a 15 éves műanyag rénszarvast és piros girlandot unja megint felaggatni a karácsonyfára, és alternatív díszek után néz. A magyar kézműves azért is hasznos eleme a vásárnak, mert nem fa-, nemez-, szalma- és gyöngy Mikulásokat (Santaklausokat, Télapókat, Moş Crăciunokat stb) készít és árusít, hanem fa-, nemez-, szalma-, gyöngy-, stb angyalokat.  

Egy bukaresti ismerősöm elkerekedett szemmel, hitetlenkedve hallgatta, hogy nekünk nem piros kabátos, ősz szakállú öregember hozza a karácsonyi ajándékokat, hanem hamvasszőke angyalkák, az évszakhoz képest aggasztóan lenge öltözékben.  Látszott rajta, hogy hiszi is, nem is, amit hall. (És ez semmi nem volt ahhoz képest, amikor töredelmesen bevallottam, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. - Şi cum spui „ea”?? Ő, mondom. - Şi atunci cum spui „el”? Ő, tot Ő. - Nu se poate, mondta, és azzal vége volt a hitelemnek meg az angyalmesének).

Lényeg, hogy a Mátyásház-Sapi előtti sétálóutcában gyorsan kiderül: az angyalka-téma fantasztikusan ihletőleg hat a kreatív kézművesekre. Csak az innen vásárolt angyalkákkal feldíszítheted a fenyőfádat, és még jól is fog kinézni. Ráadásul kedves ismerősöknek, barátoknak, szeretőknek lehet ajándékozni egy ilyen angyalkát, azzal, hogy „biggyeszd fel az ág hegyére és közben gondolj rám”. Giccses? Naná. Beválik? Naná!!!

Angyalkák különböző szárított virágokból. A fejük fagolyóból készült.

Habár katonás sorban állnak, nincs két teljesen egyforma közöttük, ennek például kimondottan huncut feje van.

Angyalok és egyéb mesebeli hölgyemények gyapjúból, természetes festékanyagokkal színezve. Erre a vörösre szerintem sok kislány magára ismerne, a szeme se áll jól...

Szalma-angyalok. A szalmát áztatni kell, hogy ne törjön, kábé másfél-kétórás munka van vele, és darabját öt (5) lejért vesztegetik. Ne keressétek, megvettem...

Piroska, a Farkas, a Nagymama és a Vadász, mindenki natúran színezett gyapjúból. Az egész mesebeli pereputty 1OO lejbe kerül.

Amint már említettem, karácsonyi bevásárláskor érdemes a saját becses személyünket is szeretni. Például úgy, hogy elácsorgunk, beszélgetünk, nevetgélünk, bámészkodunk a vásárban, vagyis tökéletesen haszontalanul töltjük a drága időt.  

Így tudtam meg például tökéletes haszontalanságom közepette, hogy ezeket a gyöngyös gömböket Kalotaszegen készítik, Vistán, Mérában, meg Tordán, és egy egész nap alatt megfeszített munkatempóban, "úgy, hogy nem főzöl, nem csinálsz semmi mást" maximum hármat lehet megcsinálni. Ára? Húsz lej.

Mindezt a vistai nénitől tudtam meg, aki termelő és kereskedő egyben, és aki gyorsan és szívből meghívott magához, látogatóba.

- Szívesen látjuk, könnyen megtalál, az én lányom az egyetlen Eszter nevű a faluban. -- mondta.

Silvia Iosif nyugdíjas tanárnő, pulóvereket kötöget és árul. Magyarul beszél, majdnem hibátlanul. "Románok vagyunk, de anyám gyerekkoromban azzal engedett ki játszani, hogy a magyar gyerekekkel játsszál, fiam, és magyarul beszélj velük. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy, mondta anyám. Milyen jól fog most! Okos nő volt anyám."

Silvia Iosif kb. 1O lejes napi bérért dolgozik.

Silvia néni standja

Szintén mintegy hétig varrja, majd 5O-7O lejért árulja írásos párnáit, falvédőit az a széki asszony is, aki nem óhajtotta, hogy lefényképezzem, beszélgetni viszont nagyon szívesen beszélgetett.

A Házi Áldást egyébként románra is lefordították, ezzel a fotóval adós maradok...

Ettől a csajtól vettem egy gyűrűt 1O lejért és fogok venni egy ilyen violinkulcs-alakú fülbevalót is, mert imádok minden alakzatot, hangszert, jelt, ábrát, ami a zenével kapcsolatos:

Aztán megismerkedtem és jó sokat dumáltam Hodos Lajossal, aki udvarhelyi, millió fajta mézet árul és nem fázik. Ha jön a hideg, az igazi hideg, majd toporog.

- Hát kérem, van itt piros meg fekete áfonyás méz, szedres, ezt 14oo méter fölött gyűjtjük, borókafenyős, vörösfenyős, lucfenyős, diós, csípőspaprikás, fokhagymás (!!!) méz, szezámmagos, ez az agyműködést serkenti, meg napraforgó- és tökmagos, ez a nemi potenciált. Barackos méz, földiepres méz, gyömbéres méz, fahajas méz.

Hodos Lajos műanyag pálcikán kóstolót osztogat, tessék menni, és kipróbálni. Én a csokis mézet nyalogattam meg, isteni. "Afrodiziákum" - kacsint rám a szemüvege mögül. Biztos, hogy nem fog fázni.

Még csak annyit, hogy az Angyali dilemmák első fejezetében említett papírművész, Lupsa Jude Vasile hétfőn karácsonyfát készít,  lehet találgatni, hogy milyen anyag felhasználásával dolgozik majd. Megleshető munka közben, akit érdekel. Deák Ferenc sétálóutca nemtomhány szám, Librarium. Én biztos megnézem.

Férfiasan bevallom, hogy több mint tíz éve utálom a karácsonyt. Idén elhatároztam, hogy nem fogom utálni. Sőt,  mindent megteszek, hogy élvezzem.

Nem könnyű.

Először is, az ember bajban van, ha emlékszik gyermekkora meghitt, egyszerű, esetleg vidéki (jaj neki, ha hegyvidéki!) karácsonyaira. Azokhoz képest ugye a mostani nagyvárosi, szürke-alapon-giccsesen-csillogó, rohanós, kapkodós, kipipálós karácsonyt nem is lehet ezzel a szóval illetni. Ezzel, hogy karácsony. Mert ez nem az.

Na de hát mindegy, mert a szeretet ünnepe. A szeretet a lényeg. Nem számít a pénz, csak a szeretet.

Mondja  Laska Jenő, azzal jó ráhúz a mellette araszoló Matizra a körforgalomban, kurvanyázik, és leszedi a keresztvizet az összes női sofőrről, akik miatt nem ér el időben a Lóvé Centerbe vagy a Zsozsó Mallba, bevásárolni minél több műanyag izét, amit az asszony a fára meg magára aggat majd a csodálatosan szent estén.

Szóval pont ilyen volt a hangulatom ma reggel, amikor végre rászántam magam ajándék-bevásárló körútra indulni. Aztán út közben arra gondoltam, mi lenne, ha most a változatosság kedvéért megpróbálnám a maximumot kihozni – na nem a pénztárcámból, mert az úgyis elkerülhetetlen, hanem mondjuk a hozzáállásomból. Egyszóval, mi lenne, ha megpróbálnám elviselhetővé tenni a saját magam számára ezt az egész fölösleges, de kötelező idő- és pénzpocsékolást?

Még mielőtt valaki zsugori bestiának kiáltana ki, sietek leszögezni, hogy – nem tudom, csak én vagyok-e így vele – a nekem adott ajándékok hetvenöt százaléka pénzkidobás volt, sajnos. Tavaly például kaptam egy három (!!!) számmal nagyobb blézert, mint a méretem, egy adventi abrosz-szettet, amit nyilván csak 11 hónappal később, vagyis most tudtam elővenni, mert nem tartozom azok közé, akik júliusig is ottfelejtik a karácsonyfás terítőket és mikulásvirágos csésze-alátéteket a konyhakredencen díszelegni. Kaptam továbbá egy elviselhetetlen illatú parfümöt, Pour Homme felirattal (ami nem azt jelenti, hogy „For your Home”, hanem azt, hogy férfiaknak, csak sajnos ezt egy férfin sem szagolnám szívesen…), meg egy szobamérleget. Azelőtt vígan elvoltam anélkül, hogy pontosan tudtam volna, hány kiló vagyok. Ha nem fértem bele a kedvenc szoknyámba vagy farmernadrágomba, egy hétig nem ettem kenyeret a krumplileveshez, és megint belefértem. Kész. Most van szobamérlegem, hurrá. Néha kölcsönadom a szomszédasszonynak, aki csont sovány, de folyton fogyókúrázik.

Ajándékozni a legjobban a sógornőm tud, aki simán felhív minden célszemélyt és szépen kikérdezi, hogy mit szeretne kapni. Ezután ő is elmondja az ügyfélnek, hogy a maga részéről minek örülne. Ennyi. De hát az élet nem mindig ilyen egyszerű, mint az én imádott Szófia barátném.

Gondolom, nem találtam fel a melegvizet azzal, hogy az ajándék:

1. Személyes legyen
2. Hasznos legyen
3. Ne kerüljön többe, mint amennyit eredetileg rászántunk.

Ezekhez az új trendekkel összhangban (nem minden rossz, ami trendi...) még azt tenném hozzá, hogy, ha lehet, ha egy mód van rá,

4. Fair-trade legyen.

Vagyis: ajándékozzuk meg saját magunkat (is) egy kis jó érzéssel. Azzal az érzéssel, hogy olyan ember zsebébe vándorolt a pénzünk, akitől nem bánjuk, akit szívesen támogatunk, mert ő maga is olyasmit képvisel, ami nekünk fontos.

A fentiek szellemében kihagytam a szokásos plázából-plázába loholást, betértem könyvesboltokba meg a kézművesvásárra, és láss csodát, tényleg sikerült egy egészen szórakoztató napot eltöltenem. Közben még be is szereztem néhány ajándékot, jópár információt, két meghívást, meg egy csomó mosolyt és élcet.

Az egyik legzseniálisabb találmány a vásárlási utalvány. Persze azért ehhez is kell ismerni nagyjából a kiválasztottat, mert hiába nyújtunk át diadalmas arccal egy barkácsüzletben levásárolható szelvényt annak, aki bakelitlemezeket gyűjt és a kalapácsot is utálja a kezébe venni.

Ajándékutalványt Kolozsváron (is) már több üzlet kiállít, én például a sportszereket forgalmazó Decathlonban láttam a minap.

Ez a találmány különösen beválik könyv ajándékozása esetén, ha nem tudod biztosan, mit vásárolt már meg magának az illető, vagy mire fáj nagyon a foga.

Ilyent lehet venni a Gaudeamus könyvesboltban, a képen látható éppen 5O lejes, de kapható 35, 1OO és 15O lej értékben is.

Két hónapon belül kell felhasználni.

Gaudeamus könyvesbolt, Kolozsvár, Tükör (Szentegyház, Iuliu Maniu) utca

A Deák Ferencen (Eroilor utca, "Gilottin" utcája) lévő Librariumba több okból is érdemes bemenni. Egyrészt, itt is vannak magyar könyvek. Nem sok, de van. Engem viszont a papír dekorációk nyűgöznek le. Talán említettem már, hogy nem győzök betelni vele, mit bírnak egyesek kihozni a papírból.

Könyvszobrászat - talán ez a szó illik leginkább ide.

A Librariumban van úgynevezett interaktív antikvárium (felmész az emeletre, jobbra a legutolsó terem), ami abban áll, hogy elviszel egy használt, megunt, két példányban megkapott stb könyvet, felteszed a polcra, és hazaviszel helyette egy másikat.

A papírkölteményeket egy kolozsvári művész, Lupsa Jude Vasile készítette, tényleg érdemes "élőben" megcsodálni őket.

Ez a lépcsőkanyarban van, a kedvencem:

Én az éjjel nem aludtam egy órát...

https://www.youtube.com/watch?v=3IkgXNUZurM

fotó: Biró István

“You are a paper country” – recsegte nemrég indulatosan egy francia rendező, összefoglalva mintegy kéthavi, romániai tartózkodásának tapasztalatát. Dühe nem nekem szólt, hanem annak a paksaméta iratnak, amit kinyomtatva kértek tőle az elszámoláshoz. “Nálunk ilyen már nincs, még a repülőjegyemet sem nyomtatom ki soha” – tette hozzá, és hitetlenkedő-felháborodott tekintettel pásztázta végig az akkori irodám polcait elborító dossziéhegyeket: életrajzok, személyiigazolvány-másolatok,  szerződések, kérvények, megjegyzések, számlák, nyugták, jegyzőkönyvek, bizonylatok, fenyítések, díjak, tervek és millió újságcikk. Minden papíron. “Suffocating” – szisszentett oda, és kifordult az irodából. Nekem mondja, gondoltam.

Így aztán kíváncsiságom határtalan volt, amikor megtudtam, hogy egy másik francia rendező, Alain Timar, alig egy évvel a fenti párbeszéd elhangzása után, színre vitte a “paper-country”-jelenséget. Alfred Jarry Übü király című darabját nemcsak rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, hanem ő a produkció díszlet- és jelmeztervezője is. A díszlet és jelmez pedig nem más, mint csupa-csupa PAPÍR. Irdatlan mennyiségű, hatalmas, WC-papírra emlékeztető tekercsről gördülő, egy idő után mindent beborító, félelmetessé váló anyag, amit a színészek a színpadon, „élesben”, hihetetlen kreativitással manipulálnak, gyűrik testhezálló „második bőr”-ruhájuk alá vagy tekerik magukra, változó szerepeiktől függően. A közönség szeme láttára lesz a papírból pocak, dús kebel, tekintélyes hátsó, pénisz, királynői ruha, királyi palást, pelenka, süveg, korona, kereszt, kard, hatalom, bilincs, káosz.

 fotó: Biró István             www.huntheater.ro

Az ötlet annyira tetszett, hogy gyorsan utánanéztem a papírkosztümök történetének. Illetve csak megpróbáltam, mert hihetetlen mennyiségű anyag van erről. Mitől olyan izgalmas a papír (azon kívül, hogy társadalmilag trendi minden, ami valamiféleképpen a környezetvédelemmel, újrahasznosítással hozható kapcsolatba)?  A válasz szerintem az, hogy a papírruha az anti-farmer. A farmert úgy találták ki annak idején, hogy elnyűhetetlen legyen. A papír-öltözékben pont a múlandósága az érdekes. Mert ugye, az egyértelmű, hogy egy ilyen ruhát csak egyszer lehet felvenni, utána dobhatod a szemétbe az egészet:

Ezt a napilap-koktélruhát például Isaac Mizrahi New York-i tervező készítette.

Egy diáklány, Jolios Paons Indianapolisban 2OO8-ban fogott egy “ősi” telefonkönyvet, és lapjaiból népi tűrés-ragasztás után kihozta

ezt.  

Érdemes megnézni részleteiben is itt:

http://www.flickr.com/photos/jolispaons/2447284354/in/set-72157604766091529#/photos/jolispaons/2447284354/

1966-ban a Scott Paper Company 1,25 dolláros áron piacra dobta az első papírruha-szériát, amiből félmillió darab fogyott el.

Egy évvel később a Beatles tagjai az Egyesült Királyságban is divatba hozták a papírdzsekiket. 

A Mademoiselle divatlap 1967 júniusi számának címlapsztorija volt az új, papírruha-őrület. Íme, néhány reklám abból az időszakból:

Ez a kedvencem! Egy igazi partin, ugyebár, nemcsak a tányérok passzolnak a tálakkal, meg a poharak az ültetőkártyákkal, hanem a háziasszony papírruhája is – a szalvétával. Anyagában is, természetesen.

És még egy kis papír: nemrég bejárta a világot a hír, hogy Karl Lagerfeldnek ebben a digitális világban annyira hiányzik a papír illata, hogy legújabb parfümjének Paper Passion  lesz a neve és a könyvek szagára fog emlékeztetni. Nem tudom, mi ebben az igazság, mert egyes lapokban a napszemüveges divatcézár cáfolta az információt. Csak azt nem értem, hogy hiányozhat a könyvek illata pont neki, akinek háromszázezer kötetes könyvtára van?

Általában nevetségeseknek tartom a márkasznobokat és meggyőződésem, hogy kvázi olcsón is lehet nagyon szépen és stílusosan öltözködni, na de a mostani Black Label kollekció Ralph Laurentől olyan, mintha a lelkemből tervezték volna. Az egész annyira egyszerűnek tűnik, de hát nyilván a letisztult vonalak igénylik a legnagyobb szakmai tudást. No meg az anyagokat is megérinteném...

Legszívesebben az egész kollekciót idemásolnám (egyébként megtekinthető a linken, alant), de megpróbálok most csak az abszolút kedvencekre szorítkozni:

Ebben a ruhában járkálnék én reggel-délben-este, nem is kell hozzá más kiegészítő, csak kihúzott hát és királynői attitűd.

http://www.ralphlauren.com/family/index.jsp?categoryId=2271656&cp=1766615&ab=viewall&view=all

Na kérem. Erre mondom én, hogy az anyag teszi a ruhát. Csak ránézek, és így a képernyőn keresztül is érzem, hogy simogatja a bőrt. Kár, hogy ha az enyém lenne, se tudnám hova felvenni. Ilyenkor elmélázok egy pillanatra, hogy miért nem élek Milánóban vagy Párizsban.

Ez az a fazon és szín, amit kábé egy éve vadászok turkálókban, boltokban, mindenhol. Egy hasonlót találtam, de sajnos sötétzöld, vagyis hát nem sajnos, de ha kék lenne, az lenne az igazi. Örök darab! Annyira előnyös, hogy szerintem 7O év múlva is divatban lesz.

Na, és ez az, ami aztán tényleg én lennék, ha ruha lennék. A szín, a fazon, az a lekerekített vonal elöl...kedves Mr. Lauren, maga nagyon, de nagyon ismeri a nőket.

Ó, és most látom a weboldalon, hogy erre árleszállítás is van! 584 dollár mindössze. Bagatell, igazán.

Tegnap harmadszor is megnéztem-meghallgattam az Insulát, Ada Milea színház-koncertjét, amelynek zenéjét Gellu Naum román szürrealista költő verseire szerezte. És még mindig felfedeztem benne új poénokat, meg hát a látószög is más volt, ami, meggyőződésem, színházi élményeknél különösen fontos: most a nyolcas páholyból néztem, eddig lentről. Lehet, hogy tévés betegség, de nekem minden szögből más az előadás.  A Három nővért például vagy hatszor néztem meg, mert egészen más élményt nyújtott a jobb páholyből, mint a balból, mást távolról és mást közelről, vagy éppen az első sorból, ahol majdnem én is "megfürödtem".

Gellu Naum állítólag nem szerette a színházat, nem hitt benne mint kifejezési eszközben, kevés színpadi művet írt, de az írásait jellemző abszurditás és játékosság szinte predesztinálták arra, hogy előbb-utóbb deszkákra kerüljenek - mint például a Zenobia című regénye. (http://www.teatrulnationalcluj.ro/index.php?page=piesa&pid=604)


"La un moment dat / Cineva mi-a dat
Un picior de lemn veeeerde
Piciorul a crescut şi s-a făcut copăcel
şi erau cuiburi şi păsări şi leagăne-n el

Copiii se jucau şi ţipau
Păsărelele ciripeau şi cântau...
Eu nu puteam dormi şi nu puteam trăi
De atâtea păsărele şi copii."

- énekli az Insulában a kalóz (Adrian Cucu), aki falábakkal született, amiket rövidesen elvesztett ugyan, de sebaj, hisz újra és újra kinőnek.

Az Ada Milea -féle előadás műfajilag eléggé behatárolhatatlan. A plakát szerint "spectacol-concert", vagyis koncert-előadás, koncert-színház, és ennél jobb meghatározást én sem találok, bárhogy is erőltetem az agyam. Zeneileg blues, rock, hip-hop elemek keverednek, a zeneszerző-előadóművésznő gitárkíséretében, a cselekmény leginkább egy szappanopera paródiájára emlékeztet, ahol egy idő után mindenki mindenkinek testvére, anyja, apja, dédanyja, unokája, titkos kedvese vagy régi szeretője. A kalóz mellett azért a többi szereplő sem éppen hétköznapi: Robinson Crusoe (Cătălin Herlo), aki folyton azt hajtogatja, hogy ő teljesen egyedül él a szigeten, holott nagyonis együtt él Péntekkel (Miron Maxim), a feslett előéletű, rendezetlen családi állapotú Szirénnel (Anca Hanu), Gidóval (Cristian Grosu), és ez még csak az alapfelállás, mert rövidesen megjelenik a "lakatlan" szigeten a Kalóz, aki Mary Selkirke-be (Ramona Dumitrean) szerelmes, de a Szirénnek volt (?) a férje, Mary harcias anyja és nagymamái (Romina Merei, Irina Wintze, Adriana Băilescu), testvére (Silvius Iorga), diákkori szerelme Timbuktu-ból, aki azóta megemberelte magát és a kannibál törzsfőnökségig vitte (Cristian Rigman), no meg egy beduin, aki csak úgy...van.

Kedvenc soraim az előadásból, a kiváló torkú Cătălin Herlo énekli a bluest, mint Robinson, a magányos, aki éppen a Szirén szerelméért könyörög:

"Din coacăze-ţi fac rujuri de buze
Am să-ţi fac colier şi cercei de meduze,
îţi dresez buburuze
Am să-ţi fac o umbrelă din păpădii...
Te rog să vii...."

CD sajnos nincs (még), de ha lenne, úgy képzelem, hogy ezeket a sorokat együtt énekelné, fújná, dúdolná, ordítaná az egész társaság, mondjuk egy hosszú autóút során.

A közönség végigmosolyogja-nevetgéli az előadást, ebben a színes-bolond sokgenerációs kuszaságban semmit nem lehet komolyan venni, sem azt, hogy anya és nagymamák a lányuk életére törnek, sem azt, hogy végül mindenki megcsal mindenkit, és Robinson megint egyedül marad.
Másik nagy előnye, hogy a gyerekeket nem (sem) kell otthon hagyni, a darabban nemcsak szövevényes szerelmi történet és metafizikai magány van, hanem fülbemászó zene és vicces karakterek is, amik a legkisebbeket is lekötik. Ráadásul az egész kb. egy órát és 10 percet tart.

http://www.teatrulnationalcluj.ro/index.php?page=piesa&pid=610

- Négy óra kell a férfinak, öt az asszonynak, hat az idiótának - mondta állítólag Napóleon a napi alvás szükséges időtartamáról, és ő maga tényleg beérte négy óra szundítással. Szegény tábornokai!

Éjfélkor feküdtem le, 4.4O-kor már nem aludtam, azóta olvasok, eszem, teázok, diót majszolok és blogolok. (van ilyen ige??) Tehát én megfelelnék Napóleon ízlésének. Legalábbis ebből a szempontól.

Szentgyörgyről hazafelé a Kászonokon át jöttünk, mert előbb beugrottunk Kézdivásárhelyre, meglátogatni egy kedves barátnőnket. Kitérő: Kézdin már milliószor voltam, télen is, nyáron is, minden évszakban, de ilyet még nem tapasztaltam, hogy úgy fújjon a Nemere, hogy nem tudtam kinyitni az autó ajtaját! Fújtam volna vissza, hiába. Ő volt az erősebb. 5 perc múlva már a csontjaimban is jéghideg szél volt. 

A Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti fenyves-úton, kb a felénél van az egyik kedvenc úti pihenő- és falatozóhelyem, a Lobogó panzió étterme. Már Kézdin éhesek voltunk, de érdemes volt kibírni, amíg megérkezünk Homoródra. A hely világos, barátságos, és nekem, krónikus fázósnak az is szempont, hogy kellemesen meleg. Amíg várjuk a menüt, szájtátva csodáljuk a szemközti domboldalon nyargalászó lovakat. 

A pincérnek régi csodálója vagyok, évek óta ott dolgozik. Egy angol főúr kifogástalan modorú inasára emlékeztet valami Bronte-regény megfilmesített változatában, aki titokban maga is főúri származású, de bizonyos lovagias ügy miatt ezt 30 éven át nem mondhatja el senkinek, miközben kimenő napjain lopva hazalovagol távoli kastélyába, ahol magányosan olvasgat tizenkétezer kötetes könyvtárában. 

Nem, nem árulom el a nevét. 

Csontlevest kértem meg csirkemell-érméket parasztkrumplival és vörösáfonya-mártással. Külön élvezet télen, hogy a levest jókora, füles bögrében hozzák, amit körül lehet fogni az átfagyott kezekkel, és a cérnametélt kieszegetése után jólesően ki lehet inni belőle a finom, forró nedűt. A második fogás nekem túl nagy adag, tehát egy meglett férfiember is bőven jóllakik vele. A krumpli piros és ropogós, az áfonyamártás házinak tűnik, a csirkemell-érméket meg nem tudom, miben pácolhatták előzőleg, de isteni ízük és omlós állaguk van. 

Kecsegtetett a napi ajánlat is, amit az asztalra helyezett táblácskán  jeleznek a vendégeknek: szarvas hátszín szőlőmártással, 39 lej, meg egy csomó disznótoros finomság, úgymint körömpörkölt 11.50-ért, véres-májas-kolbász 10.50-ért, kocsonya 13.50-ért. T. úr növendék parasztcsorbát, majd vérest, májast és kolbászt evett puliszkával, csemegeuborkával, és elégedetten hümmögött hozzá. Ezek most vágtak disznót, állapította meg irigyen. 

És mivel itt minden apró részletre figyelnek, magyar vendégeknek magyar, román vendégeknek pedig román nyelven nyomtatott részletes számlát hoznak ki.  A végösszeget feltüntetik lejben, forintban és euróban is. Az általunk fogyasztott bőséges ebéd a kávéval együtt 53 lejbe került.

http://www.lobogo.ro/index-hu.htm

Dosztojevszkij az egyik kedvenc álmatlanom. Hogy álmatlanságban szenvedett ő is, nem vitás. A hősei sem alszanak soha. Rohannak egyik ismerősüktől a másikig, sok-sok versztát tesznek meg gyalog vagy szánon vagy kocsin, beesnek az ajtón, kipakolják legbensőbb gondolataikat és érzéseiket, majd rohannak tovább, és ez így megy egész éjjel.

Ezt írja róla Szerb Antal: "mikor első regényét megírta, és elvitte az akkori vezető folyóiratnak, reggel öt órakor zörgettek ajtaján. Dosztojevszkij, aki TERMÉSZETESEN még ébren volt, ajtót nyitott, és Nyekraszov, a szerkesztő, és Grigorovics, a drámaíró lépett be. Elmondták, hogy este belenéztek a kéziratba, hamar túl akartak esni rajta. De nem tudták abbahagyni, felváltva olvasták fel egymásnak, a felolvasást azonban minduntalan abba kellett hagyni, mert sírva fakadtak - míg végül is befejezték, és azonnal szánba ültek, hogy beszéljenek Dosztojevszkijjel.

Ebben a világban, ahová most belépünk, az emberek sosem alszanak. (Tolsztoj alakjainak olyan jó az álmuk, hogy Pierre majdnem átalussza a mellette lezajló borogyinói ütközetet). Éjszaka magányosan járkálnak fel és alá nagy gondolataik közt, vagy együtt ülnek, mérhetetlen sok teát isznak és beszélnek, beszélnek, lázasan, önellezőrzés nélkül, mint aki tudja, hogy perceit megszámlálták és mindent, mindent el kell mondania."

(Szerb Antal: A világirodalom története)

Ilyenkor érzem, hogy milyen magányosak vagyunk mi, huszonegyedik századi emberek. Mert biztos van álmatlan rajtam kívül is (ím, hajnali négy óra 15 percet mutat a laptop), itt is, lehet, hogy közel hozzám, lehet, hogy jót beszélgetnénk, ha száz évvel ezelőtt élnénk - ehelyett ő valószínűleg a fészbukon  lóg, míg én blogot írok, amit aligha fog elolvasni valaki.

Mindig rácsodálkozom, hogy Székelyföldön milyen olcsón és jól lehet enni az éttermekben. Semmi flanc, de a koszt házi és bőséges. A Sugás szállóban lakunk, a Sugás étteremben ettünk. A szoba bútorai festettek (lesz fotó is), tisztaság van és meleg, és megértő, szolgálatkész recepciós. Az étteremben tárkonyos pityókaleves, sajnos illatozó, ropogós héjú házikenyérrel. Azért sajnos, mert egy egész kosárral megettem, a házi fehérbor mellé. Ugyanitt száll meg a szatmárnémeti társulat is, ezért csak a földszinten találtunk szobát, az utolsót. A recepciós 5O lejt engedett az árból, csak, mert tudja: behallatszik a szobába az előtérben zajló beszélgetés, jövés-menés.  Bocsánatkérően vezetett be a derűs-kék, kristálytiszta, kétágyas hatvanasba. Ha ez így megfelel... - szabadkozott.

A (jó) vendégfogadáshoz elsősorban empátia szükségeltetik.

Remélem, beférünk az esti Chicago-előadásra.

http://www.szekelyfoldiinfo.ro/Menu/Szallashelyek/Panziok/Sugas.html